Örömhírrel ajándékozott meg bennünket a mi Urunk. Örömhír az, hogy Isten nem engedi többé megalázni, meggyalázni, bántani, nem engedi tisztátalanná tenni népét. Aki népét bántja, az őt magát bántja (5). Örömhír az, hogy Isten nagyra értékel és tisztának tekint bennünket, holott annyi nyomorúságunk van. Merjük magunkat úgy látni, ahogy az Úr tekint ránk. Ő felékesített menyasszonynak (1) látja fogságba vitt, megalázott népét (2–6). Örömhír az, hogy az Úr visszaadja nekünk azt, amit „elvettek” tőlünk: visszaadja házunkat, hazánkat, templomunkat, hitünket, békességünket, szabadságunkat, tisztaságunkat, kultúránkat, örökségünket, örök életünket. – Örömhír az, hogy az Úr visszatér népéhez, a Sionra (7), ő visszatér közénk, „belénk”, majd általunk újból birtokba veszi a világot. Örömhír az, hogy ő ingyen adott oda, ezért ingyen vált meg. Ingyen adott oda, vagyis nem történt „adásvétel”, valójában mindvégig az övéi maradtunk (3). Örömhír az, hogy az Úr megtisztít, megvigasztal, megszabadít és megvált bennünket. A megváltás maradéktalan, örök szabadulás: Isten dicsőségének megvalósulása népén, minden nép szeme láttára (9–10).

Lk 5,17–26.

112. zsoltár

Ez az Úr szolgájának negyedik éneke (42., 49., 50. és 52–53. fejezet). A prófécia szó szerint beteljesedett Jézus Krisztusban. Ő nem hatalmasság, nem sikerember volt, nem szépelgett. Ezért megvetett és elhagyatott volt. Nem törődtek ővele. Ma sem törődnek ővele: nekünk csak a látványos szépség, siker, hatalom számít (1–3). Jézus Krisztus a mi betegségeinket, fájdalmainkat hordozta, mégpedig némán (7). Valójában Isten ítéletét hordozta el a mi bűneink és vétkeink miatt (4–5). Mindnyájan tévelyegtünk, halálban jártunk. Isten pedig az ő bűnhődéséért nekünk békességet ajándékozott; az ő sebei árán gyógyulást kaptunk (5). Jézus Krisztus igazságát Isten nekünk tulajdonította igazságként, jóvátételként, az Úr akarata szerint (9–12). Az egész hitünk lényege, teológiánk szíve itt szó szerint kimondva, egy csokorban olvasható. Isten odaadta Fiát, hogy rajtunk könyörüljön: ez a helyettes elégtétel csodája. Az Isten igazsága és kegyelme egyaránt érvényesült itt. Jézus Krisztus feltámadásában pedig győzött a látható és kézzelfogható kegyelem a jogos ítéleten. Ez a lényeg. Nincs más megoldás. Nincs máshol gyógyulás.

Lk 5,27–39.

436. dicséret

Ez a látomás a megváltás valóságának egyik himnusza. Aki megváltotta Izráelt, azt az egész föld Istenének hívják (5). Vége a szégyennek és a gyalázatnak (4), a nyomorult, vigasztalan állapotnak (11). Vége minden elhagyatottságnak (6). Ezt a boldog ígéretet olvassuk itt. A megváltás csodája: ezek hiánya. Tényleg vége ezeknek? Még sok a nyomorúság, a gyalázat és a vigasztalan elhagyatottság. Úgy éljük meg ezt az állapotot, mint amikor az édesapa egy rövid szempillantásra elfordította tekintetét gyerekéről, de a kezét soha nem engedte el (7). A megváltás: Isten örök, hegyeknél is szilárdabb, megingathatatlan hűségének látható érvényesülése népén (8–10). Ahogyan felépül az új Jeruzsálem, akként épül fel az Isten városa, az ő országa, amelynek az itteni „új város” csak halvány előképe: a városnak biztosak az alapjai (11–12), erősek és megtámadhatatlanok a falai, ezért teljes védelmet élveznek az ott élők (15–16), akik mind az Úr tanítványai lesznek igazságban, békességben, hitben (13). Ideális állapot ez? E világból nézve szinte illúzió? A megváltás ezért csoda, mindenestől Isten irgalmas cselekvése. Mi a megváltó Istenben bízunk, Jézus Krisztusban, ezért ujjongunk (1). Ezért a jelen nyomorúságai között sem félünk (4), mert a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mint amit ő készített nekünk (Róm 8,18).

Lk 6,1–11.

501. dicséret

Sokféleképpen szomjazunk és éhezünk. A testi szomjazók és éhezők az elsők, akikre figyelnünk kell. A jóléti „szomjazást” és „éhezést” sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha a testi táplálék adott, akkor jut az embernek ideje és ereje arra, hogy saját életének kínzó kérdéseivel is foglalkozzon. Ilyenkor kezdünk el igazán éhezni és szomjazni. Hol keressük az enyhülést? Isten ingyen kínálja a valódi táplálékot. Most olyan korban élünk, hogy minden önellátást kivettek a kezünkből. Mindenért pénzt kell adnunk. Mi pedig kiszolgáltatottan fizetünk és fizetünk, és keressük a fizetőeszközt. Pénzt adunk azért, ami nem is kenyér, ami nem táplál, nem éltet, hanem inkább megöl (1–2). Jézus Krisztus ingyen kínálja az éltető táplálékot, az életet, a teljes megoldást: „Vegyétek, egyétek!” (Mt 26,26) Minden szomjazót és éhezőt megelégít az Úr. Térjünk őhozzá! Forduljunk őhozzá! Hívjuk őt segítségül (6–7)! Az ő gondolatai hasonlíthatatlanul mások, mint a mi gondolataink (8–9). Ne megérteni akarjuk az Istent, hanem bizalommal hagyatkozzunk az ő megtartó kegyelmére, miközben elhagyjuk az istentelen dolgainkat, és az Úr dicsőségére élve tesszük, amit aznap éppen lehet. Ennyi elég.

Lk 6,12–19.

293. dicséret

A nyugalom napjának megünneplése a megmaradás egyik forrása (1–2): megjelenni az Úr házában, az Úr látható gyülekezetében, hogy együtt dicsérjük szabadító Istenünket, kérve az ő áldását. Már a jelenlét engedelmesség, hitvallás. A látható gyülekezetben való ünneplés annak a reménységnek a megjelenítése, hogy hiszünk az örök életben, hiszen most is félretettük a halaszthatatlan munkát a „jobbik részért”, amit nem vehetnek el tőlünk soha (Lk 10,42). Az idegenek és „csonkák” befogadása szintén a megmaradás forrása (3–8). Isten ugyanis még gyarapítani akarja egykor szétszórt és most összegyűjtött népét (8). A prófétai ige világos: mindenki jöhet, aki az Úrhoz tért, aki a tőle kapott kincseket megbecsüli, és az Úrtól kapott törvényt, a nagy parancsolatot megtartja (Mt 22,37–38). Az etióp kincstárnok egyszerre volt idegen és csonkított, és mégis az Isten választott edénye volt (ApCsel 8,26–40). A megmaradás forrása Isten megváltó cselekvése. Ő a világ végezetéig és azon túl is megtartja népét, engedelmessé és irgalmassá formálja övéit, és általuk még gyűjt azokhoz, akiket már összegyűjtött (8).

Lk 6,20–36.

204. dicséret

A hit embere elveszítheti a csatát: kudarcot szenvedhet, gonoszság miatt megrendülhet az élete, miközben senki sem törődik vele. Aki az Úrban bízik, annak mindenből kivetve is békessége van (1–2). Add, Uram, hogy így legyen! Juttass, Uram, békességre! A hit embere mindig imádkozik, hogy ne teperjék le az adott kor istenné emelt bálványai (3–13), hiszen sokféle parázna mesterkedés terhel minden korszakot (10). Milyen világos és visszafogottan határozott az Isten intése: amit te most teszel, az nem használ neked (12). Ez a bálványimádás: nem használ sem a testnek, sem a léleknek, sem az üdvösségnek. Aki folyton paráznán mesterkedik, annak nincs és nem is lesz békessége, „nyugodt fekvőhelye” (2,20–21). A hit emberét vezeti az Úr által készített út. Ez egyértelmű. Az Úr irányítja az eseményeket övéi életében. Méltatlan voltunk ellenére is lehajol hozzánk a szent Isten, és vezet minket az Úr. Itt már nem a fogságból kivezető útról van szó, hanem arról, hogy mint zarándokok az örök élet örömével haladunk itt a kegyelemből már megnyert üdvösséges békesség kiteljesedése felé (14–19). Olyan sok itt a békétlenség. Jó lesz már az a békesség. Ez tartalmas, áldott, „aktív” békesség, mennyei állapot, amelynek előíze már a miénk a hitben.

Lk 6,37–49.

274. dicséret

Az áldott leckét tudjuk: az igaz istentisztelet mindig az emberszeretetben lesz hiteles. Egész bűnkatalógust olvasunk itt. Valóban, a legnagyobb bűn az embertelenség, amely a saját kedvtelése, élvezete, jóléte érdekében feláldoz mindenkit és mindent (3). De ennél is nagyobb a baj: bűnös, nyomorult állapotunk. Ennek a nyomorúságos állapotnak lényege éppen az, hogy emberi jó szándékkal közel engedve magamhoz a testvéremet és a közelemben élő embertársamat, segítve, „etetve”, „bilincseit oldva” úgy húzom magamra mások baját, mint apró hógolyó a lavinát, amely halálosan maga alá temet engem, aki segíteni akartam. Miért van az, hogy a szabadon bocsátottak utána fölénk kerekednek, és a megetetettek végül „kivernek a házainkból”? Mi a megoldás? Mindenekelőtt csak abban a valódi testvéri körben működhet ez a krisztusi csoda, ahol együtt hívják segítségül az Urat, hogy aztán tevékeny szeretettel, kirívó visszaélések nélkül egymásra is odafigyelhessenek. Aztán innen kilépve a világba, mindenkinek legyen még plusz egy embere, akit vállal a szeretet minden krisztusi kockázatával (9–11).

Lk 7,1–17.

239. dicséret