Van annak azért valami haszna, hogy a mai közbeszéd egyik kedvelt témája ember és természet viszonya. A klímavészhelyzet valós. Azon persze nem kell csodálkoznunk, hogy a természet megvédése azonnal politikai árucikké is vált, s rögvest egymásnak feszülő ideológiai táborok és érdekcsoportok alakultak ki. Az ember már csak ilyen.

A klímavészhelyzetnek az a „haszna”, hogy újra beszéd tárgyává teszi az ember helyét a szűkebb és tágabb természeti környezetéhez való viszonyban. Ugyanis amikor a természet ember általi „megvédéséről” beszélünk, akkor óhatatlanul is fontos feladatot végzünk el: megkülönböztetjük az embert a természettől, de össze is kapcsoljuk vele. Egyik oldalon ott van a természetnek nevezett létező, a másik oldalon ott van az embernek nevezett valóság, aki a természet része, szerves egységet alkot vele, de éppen mert képes megkülönböztetni önmagát a természettől, több is, mint természet. Nagy kérdés viszont, hogy ebben a viszonyban hol és hogyan látja az ember önmagát.

A klíma lehetséges összeomlásáról szóló beszéd azért lehet fontos, mert világossá teheti, hogy újra témává kell tenni az ember helyét a környezetével való összefüggésben. Azt a kérdést, hogy milyen távlatokban kell az emberről gondolkodnunk. A természet fenyegetettsége, s ennek következtében az ember fenyegetettsége ellentmondásos módon a modern kori világlátás átfogó kritikájához vezethet, s rég elfeledett horizontra nyithat rá.