Az Úr keze folyamatosan munkál, hordoz, gyógyít (Jn 5,17). Az ő keze nem rövidült meg (1). Mi szakítottuk ki magunkat az ölelő, védő, óvó, isteni kezek közül (1–2). Mi felejtettük el az Urat. Bűneink elválasztottak minket Istentől. Újabb bűnkatalógust olvasunk hosszú verseken keresztül. Nem értem, miért nem érti a ma embere a bűn fogalmát. Olvassuk el ezeket a bibliai verseket! Ezek tények. Nem lehet ennél pontosabban szólni az elgennyesedett emberi életről: haszontalanságokban bízunk, hiábavalóságokat és hazugságokat szólunk, nyomorúságot foganunk és bajt szülünk (4), gondolataink ártók, lábaink gonosz cél után futnak, pusztulás és romlás jár nyomunkban (7). Pál apostol az ember bűnös állapota kapcsán Ézsaiást idézi, mielőtt a megváltás csodájáról szólna (Róm 3,10–18). Az emberi élet elgennyesedett. Olyan ez, mint egy beteg fog, amely az egész szervezet egészségét veszélyezteti. Kell az áldott kéz, aki szakszerű szeretettel, fájdalmat csillapítva kihúzza a gennyes fogat, kikaparja a gócot, összevarrja a sebet, hogy gyógyuljon a szervezetünk, az életünk. Eszünkbe sem jut addig a fogorvos, amíg nagyon nem fáj a fogunk. Pedig az orvos keze folyamatosan dolgozik, gyógyít, az nem rövidült meg. Örök szeretet ez (21).

Lk 7,18–35.

119. zsoltár

A hit csodája az, hogy a láthatón túl látja az isteni lehetőségeket – nem a maga lehetőségeit, hanem az Isten erejét, hatalmát, megsegítő és megváltó irgalmát (1–4). Hitre hív és hitünket erősíti ez a prófécia. Még sötétség van a világban, de mi emeljük fel tekintetünket, mert fölöttünk ott ragyog Isten dicsősége, amely meglátszik rajtunk. A hit csodája: az Úr megváltó szeretetének egyetemessége (5–14). A népek nem azért járulnak Isten népéhez minden kincsükkel, hogy az ettől gőgös és önelégült legyen. Ez nem Isten népének érdeme, hanem az egyetlen Isten cselekvése, aki minden népnek Ura. Ez nem üdvegyetemességet jelent. Az üdvegyetemesség témája soha nem lehet az ember témája, azt Isten magának tartotta fenn (Jn 21,22). A népek közeledése annak megvalósulása, hogy egyszer majd minden térd meghajol az Úr Jézus Krisztus előtt (Fil 2,10–11). A hit csodája, hogy teljességre tekint (15–22). Isten népe mindig arra a kiteljesedett, maradéktalan, megváltott valóságra tekint, amelyet Isten megígért, amely Jézus Krisztusban eljött, és az ő visszajövetelével hiánytalanul megvalósul: igazság, békesség, bőség, öröm (17–18), örök élet az Úr világosságában (19–20). Végleg letelnek a minden tekintetben gyászos napok (20). Erre várunk. Hamarosan meglesz (22; Jel 22,20).

Lk 7,36–50.

452. dicséret

Az Úr kegyelmének esztendeje az örömünnep évére utal (3Móz 25,8–55). Minden ötvenedik esztendőben elengedték az adósságokat, felszabadították a rabszolgákat, visszaadták az elszegényedés miatt kényszerből eladott javakat. Ennek jeleként megfújták a kos szarvából készített kürtöt: szabadulást hirdettek Isten népének körében, az Úr kegyelmének esztendejét. Mekkora fellélegzés lehetett ez az „elengedés”! Annak közeledte reménységgel töltötte el a nyomorultakat. Jézus Krisztus magára alkalmazta ezt az ézsaiási próféciát, mint amely az ő eljövetelével teljesedett be (Lk 4,17–21). Jézus Krisztus azért jött, hogy örömhírt hirdessen, gyógyítson és megszabadítson, azaz „elengedjen”. A názáreti zsinagógában a mi Urunk a tagmondat közepén megállt az ézsaiási prófécia olvasásában, összegöngyölítette a tekercset, és úgy fűzte hozzá a magyarázatot. A tudós hallgatók meg is rótták azért, hogy csak Isten kegyelméről szólt, bosszúállásáról nem. Éppen ez a krisztusi, üdvözítő szándék tette világossá, hogy akik ezen megbotránkoznak, azok még mindig Isten jogos haragja alatt állnak (Lk 4,22–30). Aki kegyelmet nyert: az örömhírt hirdet, irgalmasan cselekszik és reménységgel tekint szét.

Lk 8,1–15.

377. dicséret

Csak az Úr újjászülő kegyelme teheti újra életessé a pusztaságot, ő építheti újjá a romokat (4–5). Ha az Úr újjászül, ha ő új nevet ad nekünk, ahogy a csaló Jákóbot is győztes Izráellé formálta (1Móz 32,29), akkor van esélyünk életre jutni a mostani halálos vegetálásból. Ha az Úr kézbe vesz bennünket, ha ő tulajdonaivá tesz minket, mint az ifjú a hajadont, akkor lesz itt új élet. Pontosan ezzel a képpel szemlélteti itt a lényegi üzenetet Ézsaiás próféta (5), majd ki is mondja: jön már Szabadítónk, Megváltónk (11–12). Jézus Krisztus eljött, ővele jött üdvösséges „szerzeménye”, amely által földi életünk elhagyatott pusztaságát (12) az örök élet örömével és békességével ajándékozza meg. Olyanná tesz bennünket, szent néppé, akikben gyönyörködni lehet, és akik tudnak gyönyörködni egymásban is – a mindennapokban is, az örök ellenségeskedés és elégedetlenség helyett (4).

Lk 8,16–25.

300. dicséret

Isten mégiscsak kiszabadítja hűtlen népét, mert az ő népe (8). Isten önmaga dicsőségéért cselekszik népéért, hiszen Isten dicsőségét nem káromolhatják a világban még saját népének engedetlensége miatt sem. Gyönyörű a fokozás Isten értünk való cselekvésének ajándékaiban (7): ő kiszabadít egy kézzelfogható bajból (8). De az Isten ennél sokkal többet tesz népéért: megváltja azt (9). Ézsaiás folyamatosan hangsúlyozza a megváltás isteni ajándékát, valamint a szabadulás és a megváltás közötti különbséget. Az egyik egy adott, szorult helyzetből vezet ki, mint például a megmenekedés Egyiptomból (11–13), a másik pedig örök és hiánytalan megoldás Isten népe számára. Az Úr a kettő ajándékának együttesében hordozza népét (9). Ennek valósága Jézus Krisztus. Isten maga áll helyt népéért, nem egy angyal vagy követ (9). Isten szabadító és megváltó cselekvésének másik oldala az ő jogos ítélete, haragja (1–6). Ahol kiteljesedik az Isten országa, ott megítél az Úr minden bűnt. Így áll helyre az isteni rend, amely számon kér és eltöröl minden istentelen és másokat megnyomorító vétket.

Lk 8,26–39.

298. dicséret

Aki féli az Istent, az látja, milyen nagy az ő bűne és nyomorúsága: régóta olyanok vagyunk, mint a szennyes ruha; bűneink elsodornak bennünket, életünk elhervad, istentelenségünkben vétkeink és nyomorúságaink uralkodnak rajtunk (5–6). Aki féli az Istent, az szabadulásra vágyik (4), és csakis az egyetlen Istenhez fordulva várja a megváltást (3). Ez a felismerés az egyetlen lehetőség, amellyel elkezdhetünk járni az Úr útján, és amely minden igazságunk forrása (4). Ez a felismerés kegyelmi állapot. Aki féli az Istent, az a legnyomorultabb helyzetben is bizonyossággal, de emberi őszinteséggel fordul az Úrhoz. A hit nem tesz embertelenné. Ez a bizonyosság megvallja, hogy minden méltatlanságunk ellenére, „mégis” (7-8) az Isten a mi Atyánk, aki soha nem hagyja el gyermekeit. Ez a bizonyosság ugyanakkor elpanaszolhatja az Úrnak minden fájdalmát, panaszát: saját bűnei miatt pusztává lett kincseit, örökségét, életét (9), valamint azt az emberi kérdését-kérését, hogy meddig gyötri még az Úr – ha jogosan is – népét és ezt az egész embervilágot, hiszen annyi itt a kín (9–11). Urunk, ne haragudj már ennyire (8)!

Lk 8,40–56.

408. dicséret

Isten megmondta népének, mi a kedves őelőtte, ami ugyanakkor népe javát is szolgálja. Isten népének bűne leginkább azért kiált az égbe, mert Isten kijelentése, megismert törvénye ellenére bűnöznek. Ő fölírta nekünk a tudnivalókat, és mi mégis engedetlenkedünk. Az idegen szokások, kultuszok gyakorlása elsősorban nem azért bűn, mert azok mások, hanem azért, mert Isten világosan megparancsolta, hogy ezt ne tegyük (3–5). Minden engedetlenség fel van írva Istennél. Rettenjünk meg ezen! Isten megfizet. Ő nem hagyja a bűnt büntetés nélkül. Lehetetlen, hogy az a sok gyalázat, amit itt műveltünk, csak úgy egy legyintéssel el legyen intézve vagy eltűnjön a semmibe (6–7). Bizony, mindnyájan kaptunk kijelentést Isten akaratát, jelenlétét illetően. Mindnyájan kereshettük, követhettük volna őt, ám engedetlenül nem ezt tettük. Isten népének azonban kiemelt bűne, hogy a határozott kijelentés ellenére is hűtlenkedett (1–2). Isten megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy mégis keresi, kegyelmével körülveszi, megőrzi népét. Keresi és megtalálja, megszabadítja, újjászüli őket (2). Ő eltörli a jogosan felírt bűnöket, elvégzi, hogy népe is kereshesse Urát, és végre megtisztuljon. Tudunk-e kockázatot vállalni, áldozatokat is hozni azért, hogy a világban is vállaljuk az Isten kijelentett akaratát?

Lk 9,1–17.

397. dicséret