„Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg téged” – biztat az Ézsaiás könyvében olvasható igeszakasz, ma éppúgy, ahogy évezredekkel ezelőtt. Sőt, talán egyre nagyobb jelentőséggel bírnak ezek a sorok, hiszen januárban Ausztrália bozóttűztől szenvedő élővilágáért szóltak imáink, de az elmúlt másfél év református vonatkozású hírei közül is szomorúan juthat eszünkbe, hogy tűz pusztított a nagydobronyi gyülekezet imaházában, a nágocsi anyaotthonban, a Ráday utcai kollégiumban és Héderfája határában, ahol múlt szombaton a lángok martalékává lett a műemlék harangtorony.

Érthető ezek fényében, hogy a tűz legtöbbször negatívan jelenik meg előttünk: bár melegít, ha szükségünk van rá, inkább a pusztulást kapcsoljuk hozzá. Épp annyira félelmetes az ember számára, mint minden, amit nem képes irányítani. A lángok hamar vállnak önállóvá és kiszámíthatatlanná, valódi tragédia, amikor életek, sorsok, otthonok és emlékek vesznek oda bennük. Mégis, amikor a tűzről van szó, emlékeznünk kell más eseményekre is: arra, ahogy Isten a lángoló, de el nem égő csipkebokorból szólva jelentette ki magát Mózesnek; arra, amikor tűzoszlopban mutatta vándorló népének az utat; arra, amikor Dániel barátai nem égtek el a tüzes kemencében. Az Úrban bízva Mózes el tudta oltani a tüzet, Illés pedig képes volt vele erejét demonstrálni, majd Isten tűz képében töltötte be és áldotta meg a felépült templomot. A tűz megjelenik a próféták pusztulásról szóló figyelmeztetéseiben, de ott van a biztató szavakban is. Emlékeztet rá, hogy a mi Istenünk ura a tűznek, ura életnek és ura a halálnak. De leginkább arra, hogy azt szeretné, éljünk.