Tragikus haláleset híre járta be nemrég a romániai sajtót. Több hétig senki sem vett tudomást az egyik ismert, ötvenkilenc éves fővárosi televíziós újságírónő eltűnéséről. Voltaképpen el sem tűnt. Két héttel halála után saját ágyában, otthonában, pizsamájában találtak rá. Senkinek sem hiányzott heteken át, végül egyik szomszédja értesítette a hatóságokat. A Szepesi Györgyhöz mérhető román sportriporter lánya, Cristina karácsony után egyik barátjának még küldött egy üzenetet, amely fel nem ismert segélykiáltás volt. Az állt benne: úgy érzi, a végét járja. Egy nappal később már nem élt. És hetekig senkinek sem hiányzott. Hat hűséges kutyája közül kettő éhen halt, a többi a végkimerülésig legyengült.

Tragikus halál ez, pedig az idegenkezűséget hamar kizárta a hatóság. Az egyik ismert román újságíró arról írt megrendülten: lám, lehet több ezer barátod, ismerősöd a világhálón, ha senki nincs, aki rád nyitná az ajtót, amikor bajba kerülsz, amikor egyedül vagy. Hiszen megszoktuk, hogy ma már baráttal, ismerőssel és hovatovább családtaggal is elsősorban a közösségi média útján tartjuk a kapcsolatot. Ott írunk rá, ott köszöntjük ünnepeken, névnapokon. Aztán talán észre sem vesszük, ha valaki nem ír vissza, nem reagál. Mert ott a másik ötszáz, sok száz ismerős, barát, vagy nem is tudom, minek mondható személy, akik közül majd csak válaszol, lájkol valaki. Cristina nem válaszolt. Hozzászoktunk, hogy életünk, kapcsolataink, kommunikációnk tetemes részét a hálón éljük. Virtuális társas magányban. A többi néma csend.

A román társadalom megdöbbent. Mert eddig abban a hitben élt, aki celeb, annak minden percét ezrek figyelik. Annak minden órájára töméntelen barát jut. Az nem lehet egyedül. Rengeteg embert ismerek, aki ebben a tévhitben ringatja magát. Eszerint is él. Látom, ha sétált, ha főzött, ha evett, ha virágot locsolt, ha elköszön a nap végén. Mindent látok, mert láttat az életéből, és valójában nem látok semmit. Csak azt a határtalan magányt, amely körülveszi, amelyet alibiposztokkal megoszt, és maga sem vesz tudomásul.

Pedig a dolgok, a valóság, az életünk azzal kezdődik, hogy Cristina nem adott hírt magáról. Zárd le a gépet, húzd ki a kábelt, és várj. Egy napot, kettőt. Ki nyitja rád az ajtót? Ki hív fel? Kinek hiányzol? Egyáltalán, a világ elszokott a személyes kapcsolattól. És ebben már nincs különbség falu és város között. Idős gyülekezeti tagjaim mesélnek a házak előtti egykori padok szerepéről. Tele volt az utca. Megálltak, beszélgettek az emberek. Ma kora délutántól már mindenki magára zárja az ajtót. Olyankor kezdődnek a kedvenc sorozatok. A magány a mi választásunk. A társadalomé, amelyben élünk. A mi öncsalásunk. Van-e kiút belőle?