A bibliai és a jézusi példázatok nagyszerűsége és gazdagsága a tanítás, a felhasznált kép egyszerűségéből és hétköznapiságából fakad. Elvont, bonyolult, mély igazságokat lehet a képes beszéd, a szemléltetés által megérteni, átérezni, valósággá tenni. A Jézus korabeli világ megannyi ellentmondással, átalakulással teli időszak volt, Isten népe elnyomás alatt, nem teljes szabadságban, más népekkel keveredve és osztozva élt az ősöknek megígért földön. Nem csupán írásmagyarázói tudós vitatkozásból, hanem a mindennapi élet tapasztalható összefüggéseiből is fakad a törvénytudó kérdése: „De ki a felebarátom?” (Lk 10,29) A mózesi törvényt mindenki tudta, naponta imádkozta: „Szeresd felebarátodat, mint magadat! Én vagyok az Úr!” (3Móz 19,18)

Jézus hétköznapi történetet mesél el az őt próbára tévő írásmagyarázónak és nekünk, mai olvasóknak. A Jeruzsálem és Jerikó közötti, földrajzi okokból megkerülhetetlen út szükséges, de ténylegesen veszélyes szakasznak minősült. A kopár hegyvidék barlangjaiban rablók laktak, akik abból éltek, hogy az utazók vagyonát, tárgyait elvették. Ezért leginkább csoportosan utaztak arrafelé az emberek. Nem tudjuk, hogy a példázatbeli névtelen és ismeretlen származású, vallású, nemzetiségű ember egyedül ment-e, és ezáltal hibát követett-e el, mindenesetre kirabolták, megverték.

A jeruzsálemi szolgálatból hazafelé tartó pap és lévita elvileg nem hivatkozhatott a kultuszi tisztaságra a bajba jutott ember láttán. A halott érintésének tilalma sem volt érvényes a félholt esetében. A kiközösített, megvetett samaritánus állt meg, önzetlenül segített, életet mentett, végül nem ünnepeltette magát. Irgalmasságot cselekedett, és ment tovább az úton. A három közül a bajba jutott ember felebarátja az volt, „aki irgalmas volt hozzá” (Lk 10,37)