Isten választottjai kitartóan imádkoznak az ő országának eljöveteléért (Mt 6,10). Márpedig ez a kitartó imádság a kiválasztottság jele, mert ők az Urat keresik (10). A választottak pedig öröklik az Isten országát (9). A választottság nem érdem, hanem kegyelmi állapot. Biztos, hogy nem Isten választottja az, aki a másikról azt merészeli mondani, hogy ő nem az. Ez Isten szuverén döntése (11–12). Ő észreveszi a legelhagyatottabb és legcsenevészebb szőlőfürtöt is, meglátva benne a „mustot” (8). Isten választottjai részesülnek az új teremtés igazságában, békességében, örömében (17–23; Róm 14,7). Ez az új ég és új föld öröme, ahol a régi bajok elmúltak (16–17). Ez a békesség kiterjed még az állatvilágra is, az egész teremtettségre (25). Isten választottjai azonban tudják, hogy az új teremtés még csak a végső előtti állapot. Hiszen itt még van halál és átok (20). Itt még jelen van – a választottak körén kívül – az éhezés, a szomjazás, a szégyen, a fájó szív és az összetört lélek (13–14). Isten választottjainak fáj az is, amit a maguk körein kívül tapasztalnak az emberi bűn és nyomorúság terhéből. Jézus Krisztus visszajövetelével lesz teljessé a megváltás, halál sem lesz többé (Jel 21,4), és Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28).

Lk 9,18–27.

426. dicséret

Isten kiválasztotta népét, hogy általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (1Móz 12,3). Ézsaiás könyvében folyamatosan, így a legvégén is ez az isteni szándék lesz hangsúlyossá. Isten összegyűjti a különböző nyelvű népeket, mégpedig a Biblia első könyve szerinti módon: saját népének maradéka a legtávolabbi vidékekre is elviszi az Úr dicsőségének ismeretét (19). Egészen más lesz minden, amikor megértjük, hogy életünk és szolgálatunk értelme Isten dicsőségének felragyogása. Ahol Isten dicsősége ragyog, ott az ő akarata érvényesül, és ott jó nekünk is (22–23). Ahol Isten dicsősége nem ragyogott fel, ott nem jó, ott a halálban vagyunk, ott férgek rágnak minket, és tűz emészt már elevenen is. Nézz szét a világban! Ez van. Ezt tárja elénk a prófétai látomás záróképe (24). De adj hálát, hogy noha ez van, mégsem ebben vagyunk, mert adatott szabadulás, a Jézus Krisztusban. Jézus Krisztusban felragyogott az Isten dicsősége (Lk 2,9). Őróla szólt Ézsaiás is (Jn 12,41). Az evangéliumot pedig szerte a világon hirdetik (Mt 11,5).

Lk 9,28–36.

296. dicséret

Gyökössy Endre Mai példázatok című könyve történetekben világítja meg egy-egy bibliai szakasz üzenetét. A történetet írja le a szerző, az igehely megjelölése pedig csak a történet címe mellett szerepel, mégis a történet lesz eszközzé, amely mindenben az Ige üzenetét szolgálja. A Példabeszédek könyve nagy lehetőségeket nyújt erre az úgynevezett narratív igemagyarázati módszerre, hiszen a bibliai könyv műfaja is példabeszéd. A Szentírás maga is többnyire történetek által jelenti ki nekünk az Isten szavát. A mai igeszakasz többek között a bölcsességről és az intésről ad tanítást. A minap kora délután bejelentés nélkül levelet hoztak nekem, személyesen. Mivel nem voltam itthon, a munkatársam vette át. Másnap már kopogtattak a válaszért, de hiába, mert már kora reggel elindultam Budapest felé. Minden „tegnapra” kell?! Méltatlankodva, mérgesen üzentek nekem, hogy nem reagáltam azonnal. Na, ezen én is bedühödtem. Ezt az arcátlanságot, hát mindennek van határa! – gondoltam magamban. Hol van itt az istenfélelemből fakadó szent bölcsesség? Hát ennek így kell működnie? Az egyházban is? Az ember éjjel-nappal dolgozva mindent megtesz másokért. És mindennel visszaélnek? Aztán megnyugodva elszégyelltem magam. Hol az én istenfélelmemből fakadó bölcsességem, hogy megkeseredett dühömben így indulatba jöttem (7)? Megintett az Ige, Atyám szava (8). Méltatlan szolga vagyok, bármennyit dolgozom is, csak azt teszem, ami a kötelességem (Lk 17,10).

Lk 9,37–50.

227. dicséret

Isten szavából, Igéjéből (23) fakad minden bölcsesség, valóságos ismeret és tudás (29). Hiszen az ő Igéje a teremtő és megváltó Isten világot megtartó bölcsességének gazdagsága. Ez a bölcsesség nem elmélet, nem „bölcselet”: a kimondott ige azonnal cselekszik is. Isten kiáltja az Igét. Ő kiált még ma is. Isten Igéje kiált a teremtett világ puszta létével, minden lélegzetvételünkkel, minden új napunkkal, amelyet megérhetünk, így a mai nappal is. Kiált elhívott szolgái szaván át: bármilyen méltatlanok is a szolgák maguk, az Ige szent. Isten Igéje kiált Jézus Krisztus megváltó szeretetében, halálában és feltámadásában. Isten igéjét kiáltják mindenütt (20–21). Az embervilág pedig ostobán nemtörődöm, elbizakodottan vonakodik, semmibe veszi az Úr szavát, csúfolódik, gyűlölködik (22–31). Az egyház feladja a tiszta és bátor bizonyságtételt – mindent felad, amivel megbízta Ura. Az élet egyedüli útja csakis az Úr felé fordulás: az ő éltető és üdvözítő lelkének befogadása (23), az ő szavára figyelve (33). Csakis az Úr örök biztonság minden körülmények között. Megmarad az, aki őrá figyel.

Lk 9,51–62.

455. dicséret

Minden neves kultúrának van bölcsességirodalma. Ezt a mindenki számára ismert műfajt és keretet kihasználva fogalmazza meg a Példabeszédek könyve azt az egyetlen kincset, amelyet Isten népe kapott az ő Urától. A megszokott keret, a bölcsesség emlegetése a régi, de a tartalom teljesen új. Felhasználhatjuk azokat a műfajokat, amelyeket a világ ért, ha Isten Igéjének örömhírét akarjuk továbbadni. A bölcsesség Isten ajándéka, nem pedig emberi töprengés, kreativitás és eszmecsere eredménye (6). Ez a bölcsesség Isten kijelentésének, törvényének és az abban megmutatkozó szeretetének ismerete, amely üdvösséges rendet teremt a káoszban. Ezt a bölcsességet el lehet kérni Istentől (3–5). Ezt az ismeretet át lehet adni a következő generációnak (1–2). Ez a bölcsesség értelmet és áldott irányt ad az emberi életnek, védelmet nyújt, gyönyörűséggel tölt el, és megment (7–12). Isten bölcsessége, Igéjének, kijelentett törvényének szíve, az ő mentő szeretete: Jézus Krisztus. Ez a szeretet megvált a haláltól, és ebben a világban is úton tart, veszedelmektől óv meg. Ez a mentő szeretet megment az álnok embertől (12–15), az idegen asszonytól (16–19), a helytelen út végén tátongó szakadéktól (20), a teljes bukástól és a végső kipusztulástól (20–22).

Lk 10,1–20.

396. dicséret

Minden aranynál és ezüstnél „hasznosabb” (14) bízni az Úrban (5), aki teremtette, megváltó szeretetében megalapozta ezt a világot (19). Minden áldás, azaz a teljes élet forrása csakis az örökkévaló Isten. Kegyelmi állapot, ha megtalálhatjuk az Urat, megragadhatjuk az ő irgalmát, és őrá támaszkodhatunk (18). Ezek az áldások a következők: hosszú élet (2), értelmes élet (19), méltó élet (21–24), szeretetben és hűségben (3), amely megbecsüli ezt az életet, és túlmutat ezen az életen. Az áldások közül kiemeljük a gyógyulást (8), a test felüdülését. Értjük ezt akkor is, ha nem vagyunk betegek, mert egy idő után itt fáj, ott fáj. De a test, a csontok felüdülése, az Úr közelében a lélek felüdülését, az egész ember békességét és nyugalmát jelenti (24). A magunk bölcsessége előbb-utóbb cserben hagy, elkeserít (5). Egyedül az Úr tarthat meg. Emlékezzünk erre mindig (21)!

Lk 10,21–42.

89. zsoltár

A szülő megtanította gyerekét az élet tiszteletére. Jézus Krisztus is erre tanított minket, és erre váltott meg bennünket. Aki tiszteli a saját életét, vigyáz rá, az tud mások életére is vigyázni. Nem emelhetünk kezet senkire, nem bánthatunk és gyűlölhetünk senkit sem. Életfolytatásunk minden rezdülése hitünkről és éppen ezért az élet tiszteletéről szól (11–19; 24–27). Vigyázz rá, mert ez a te egyetlen itteni életed! Vigyázz mások életére is, mert az ő életük is egyetlen, megismételhetetlen csoda (13)! Vigyázz az életre, mint az örök élet egy darabjára (20–23), és tanítsd erre gyerekeidet is! Minden más ezután következhetne. Sajnos nem így van, mert nem hitben járunk. Mi számodra a féltve őrzött dolog? Mi igazán fontos? Hol van a szíved (23)? Mi az értelme annak, amit teszel, amiért harcolsz és gürcölsz (7)? Elevenen hasított belém a kérdés: mit szereztem eddigi életem során, miért küzdöttem, miért áldoztam fel időt és erőt, mi volt a szerzeményeim értelme? Ott van-e azokban a hit és az örök élet bizonyosságának öröme? Mit kellene már most, azonnal másként tenni (7)?

Lk 11,1–13.

483. dicséret