Az ismeretlenség idegenséget szül, elidegenít a világtól, amelyben élünk. A nagyváros arctalan tömege, hömpölygő emberáradata szorongással tölt el mindenkit, aki maga is részese e sokaságnak. Akit nem ismerünk, az idegen nekünk, nem tudjuk róla, hogy ellenség-e vagy barát. Ősi szokás a bemutatkozás, amelynek lényege a kézfogás. „Itt a kezem, nem disznóláb” – nincs benne fegyver, mondták régen. A nevet könnyen elfelejtjük, de az érintés, a kézfogás, a kezek találkozása az idegent ismerőssé teszi. Ehhez járul még egy-két jó szó vagy beszélgetés, amelynek célja az ismerkedés.

Amikor Jézus megismerkedik a samáriai asszonnyal, és beszélgetni kezd vele, kiderül, hogy a zsidó–samaritánus ellentét, a közöttük lévő mély szakadék áthidalható. A zsidók és a samáriaiak nem érintkeztek egymással, igazából nem ismerték egymást, idegenek voltak egymás számára. Azonban Jézus személyében egy jó „ismerősre” tettek szert, aki eloszlatta előítéleteiket a zsidók Istenével kapcsolatban. „Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt. (...) Aki engem lát, látja az Atyát” – mondja Jézus Fülöpnek (Jn 14,7–9).

Az athéniek oltárt emeltek az ismeretlen Istennek, miként közülünk némelyek, akik nem ismerik vagy félreismerik az Istent, és ezért idegenkednek tőle. A zsidóság úgy gondolta, hogy ismeri az Istent, mert ismeri a törvényt és a parancsolatokat. Jézus is ismerte és tisztelte a törvényt, nem azért jött, hogy eltörölje, hanem hogy betöltse azt. Ugyanis a törvénynél is jobban tisztelte és szerette az Istent, akit igazán jól ismert és Atyjának nevezett. Az Atya és a Fiú bensőséges kapcsolata az ismeret és szeretet titokzatos mélységét és magasságát tárta föl Jézus előtt. Erről tanúskodik a tékozló fiú példázata, amely az Isten irgalmasságának, atyai szeretetének, kimondhatatlan kegyelmének legszebb mintázatát adja.

Mert Isten ismer és szeret minket, jobban, mint gondolnánk, így mondhatjuk, hogy mindnyájan az ő ismerősei vagyunk. Tudja, mi történik velünk, mire van szükségünk, és mindent megtesz értünk. Úgy van velünk, mint mi a gyermekeinkkel, akiket ismerünk és szeretünk, és amit csak lehet, megteszünk értük. Ahol az irgalom jelei mutatkoznak, ott megjelenik Jézus, hogy megismertesse velünk az Istent.

Megtörtént velem, hogy egyszer valaki nagyon kedvesen, nagy szeretettel fogadott, és mindenben a segítségemre volt, miközben én nem tudtam, hogy kicsoda, de rájöttem, hogy ő ismer engem.

Mindnyájan Isten ismerősei vagyunk, hiszen ő ismer minket, és Krisztus által mi is ismerhetjük őt. Most tükör által homályosan látunk (1Kor 13,12), de egyszer majd eljön a színről színre látás ideje, amikor úgy fogjuk őt ismerni, ahogyan ő is megismert bennünket.