A telefon korán reggel csörgött. – Ugye nem indultak még el a gyermekekkel? – Éva néni volt a magyar óvodából. – Még nem, de hamarosan keltem őket – válaszoltam. – Ne keltse fel őket! Ma ne jöjjenek, maradjanak otthon! – Hogyhogy? – értetlenkedtem. – Az éjszaka golpe de estado volt, ezért most toque de queda van. – Tessék?!

Éva néni tökéletesen beszélt magyarul. Ám kor- és sorstársaihoz hasonlóan néha spanyol szavakat kevert a beszédébe. Ekkor már évtizedek óta Venezuelában éltek. Különösen az olyan kifejezéseket adták vissza az „új” nyelven, amelyeket annak idején itthon nem használtak. –

Az történt – magyarázta –, hogy az éjjel katonák megpróbálták eltávolítani az elnököt a hatalomból. – Katonai puccs? – rémüldöztem. – Igen, de nem sikerült nekik. – Akkor csak államcsínykísérlet – talán volt némi megkönnyebbülés a hangomban. – Igen. – És az a másik, az a toque de micsoda? – kérdeztem. – Az az esti trombitaszót jelenti – így Éva néni. – Takarodó? Csak nem kijárási tilalom? – Az lesz az – következtetett ő. – Akkor most mi lesz? – a szavaimban lehetett némi ijedtség. – Nem lesz semmi. Az egész néhány nap alatt elmúlik – Éva néni hangja magabiztos volt és megnyugtató. – De ma és holnap valóban maradjanak otthon! Van elég ennivalójuk? – Köszönöm, igen.

Letettük a telefont. A tanácstalanság nagyon enyhe fogalom arra, amit éreztem. Bekapcsoltam a tévét. Éppen az elnök, Carlos Andrés Pérez beszélt. Éjszaka katonák egy csoportja megtámadta az elnöki palotát, de visszaverték őket. Ő továbbra is hatalmon van. (Ekkor már öltönyben ült a kamerák előtt, de – mint később hallottuk – néhány órával korábban ugyanezt a mondanivalót házi köntösben fejtette ki.) Mindenki őrizze meg a nyugalmát!

Igyekeztem megőrizni. Benéztem a gyermekekhez. Máté és Gyöngyvér békésen aludt. Nem akartak tudni a nagypolitika viharairól. Kinéztem az ablakon. A mellékutca megszokott csendjét semmi nem zavarta. Imádkoztam, azután – bevallom – visszafeküdtem aludni. Jót pihentem a nagy ijedelemre.

Éva néninek igaza lett. Az egész két nap alatt „elmúlt”. Aznap még elhúzott Caracas fölött két katonai repülőgép, talán őrjárat volt, a harmadik napon pedig már minden visszazökkent a régi kerékvágásba, a mi életünk is. Óvoda, iskola, napi tennivalók.

1992. február 4-ét mutatta a naptár. A hírügynökségek ekkor röpítették világgá Hugo Chávez nevét. Az elkövetkező évtizedekben bőséggel szolgáltatott témát a sajtónak. A börtönből kiszabadulva néhány évvel később demokratikus úton elnökké választották. Castroista fordulat, államosítások, anarchia és ijesztő áruhiány az országban. Mindezt tudják azok, akiket kicsit is érdekel Dél-Amerika vagy a venezuelai magyarok sorsa. De ekkor mi – háromévi tengeren túli szolgálat után – már újra Magyarországon voltunk. A Venezuelai Magyar Protestáns Egyházközség lelkipásztoraként a caracasi központból szórványokat is igyekeztem ellátni, a legközelebbi – Valencia – százhatvan kilométerre volt tőlünk, oda havonta egyszer utaztunk. A távolabbiakba – például Maracaibóba, Puerto Ordazba vagy Puerto la Cruzba – félévente, évente egyszer, általában belföldi repülőjárattal.

Az emlékezetes telefonhívás után csak órák múlva döbbentem rá: az elnöki palota? Hiszen a Miraflores-komplexum hallótávolságra van az Urbanizacion La Castellana városrésztől – itt volt az evangélikus templom, mellette a német, a magyar, a svéd és a lett gyülekezet parókiája. Akkor éjszaka tehát nem petárdákat hallottunk – amihez már-már hozzá voltunk szokva –, hanem sorozatlövéseket. Ma sem tudom bizonyosan, hogy mekkora veszélynek voltunk kitéve. De egy bizonyos: „Jó az Úr azokhoz, akik benne reménykednek, akik hozzá folyamodnak.” (JSir 3,25)