A reformációban még arról szólt a vita, hogy miként lehet üdvösséget nyerni. Mert az nem volt kérdéses, hogy Isten a világ teremtője, az emberi sors ura, akinek a kezében van az ember jövője. Magyarán nem volt kérdéses, hogy az emberi lét nagy talányai nem ragadhatók meg és nem értelmezhetők Isten nélkül.

Ám mára nagyot változott a világ. Ma már nem az a kérdés, hogy miként ismerhető meg Isten, ki érti helyesen a Bibliát, hanem az, hogy van-e még értelme az Isten szónak az ember és világ megismerésére tett kísérletben. A kérdés ma nem az, hogy ki Isten, hanem az, hogy egyáltalán szükség van-e Istenre ahhoz, hogy a világot érteni lehessen.

Míg tehát valamikor a megismerés és Isten valósága egymást feltételező fogalmak voltak, addig mára az Isten szó elveszítette a valóságról való beszédben korábban betöltött rangját. Még Kálvin is úgy kezdi Institutióját, hogy önmagunk, tehát az ember megismerése lehetetlen Isten megismerése nélkül.

Sajnálatos módon az európai szellemtörténeti „fejlődés” úgy hozta, hogy noha az Isten szó nem kopott ki teljesen a mindennapi szóhasználatból, általános vélekedés lett, hogy Isten léte és a megismerés nem feltételezi egymást. Isten lehet ugyan a szubjektum élménye, ám nem lehet a valóságmagyarázat objektív alapja. Így lett bezárva az Isten szó a „vallásos ember” szótárába, a szubjektum világába, s kizárva a valóságról való értelmes beszédből. Ez a nézet olyannyira elterjedt, hogy ma Isten valósága a világ megragadására tett kísérletekben nem fogadható el a „tudományos” magyarázatokkal egyenrangú magyarázó elvként.

Ma szinte általánosan elfogadott dogma, hogy a valóság megismerésének nem feltétele Isten megismerése. De hogy mitől tűnik ez olyan magától értetődőnek, az számomra rejtély.