„Szabadulásom után több mint két évtizeddel […] tudtam meg Fáy Aladár özvegyétől, hogy férje huszonnyolc évi tanári munkája után semmi nyugdíjat soha nem kapott. Fáy a börtönből 1954 nyarán súlyos […] betegen jött ki […]. Halála után, 1963 nyarán az özvegy kérvényezte a nyugdíj kiutalását. Elutasították. Amikor […] újra elővettük az ügyet és kérvényeztük az akkor hetvennyolc éves özvegy számára – méltányosságból – legalább valami kegydíj kiutalását […], 1981. május 14-én harmadszor is, most már véglegesen, elutasította a Társadalombiztosítási Bizottság. A bizottság elnökét részletesen tájékoztattam a Fáy családot harmincöt évvel ezelőtt sújtó kálváriáról, melynek terheit főként az akkor négy kiskorú gyermekkel visszamaradt Fáyné hordozta. Így működött 1981- ben – tehát a Független Kisgazdapártot szétzúzó koncepciós per elindítása után harmincöt évvel – a Társadalombiztosítási Bizottság.”

Amikor a kommunista diktatúra áldozatairól beszélünk, nemcsak ismert személyekre, hanem egyszerű családok százezreire gondolunk. A kommunista diktatúra azon túl, hogy kíméletlenül leszámolt azokkal, akik akár a legcsekélyebb mértékig is szembe mertek szállni a hatalmi gépezettel, egész társadalmi rétegeket tekintett pusztán ideológiai alapon ellenségének. A kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján két ilyen sorsot idézünk fel.