A koronavírus-járvány nem várt helyzet elé állította az egyházat és a lelkészeket. Elmaradnak a templomi istentiszteletek, a gyülekezetek nem tudnak találkozni. Volt példa hasonlóra korábban?

Szűkebb közösségem múltjában 1945-ig kell visszamenni, hogy az ünnepi istentiszteletek elmaradására példát találjunk. Érdemes az akkori eseményeket röviden felidézni. Abban az évben március 22-én érkeztek meg a szovjet csapatok Réde határába. A németek a falu nyugati végén ásták be magukat. Mindkét irányból repültek a gránátok, éjszakába nyúlóan lőtték egymást. Sok ház leégett, a templomot is több találat érte. A község lelkipásztora családjával együtt a pincében töltötte az éjszakát. Az egyházközség krónikás könyvében írta meg elődöm, hogy egész éjszaka imádkoztak, és várták a halált. Isten megőrizte őket, és másnap a falu nagy része Súrra menekült, ahol jószívű gazdák fogadták be őket. Egy héttel később, nagypénteken tértek vissza a feldúlt településre.

Elmaradt tehát a virágvasárnapi és a nagypénteki istentisztelet, és húsvét reggelén is csupán rendkívüli könyörgést tudtak tartani, mert egész nap temettek. A krónikás könyv szerint húsvét utáni vasárnap állt vissza a rendes istentiszteleti élet. Ha élő emléket keresek a múltban a mostani helyzet megértésére, akkor a háborúig kell visszamenni.

Mi a különbség az akkori és a mostani helyzet között?

Most nincs háború, és az emberek anyagi helyzete is rendezett – a legtöbb embernek van élelme, otthonaink nem állnak romokban. A vírus azonban ugyanúgy véget vethet az ember életének, mint a golyó. Rendezett anyagi helyzetünk nem csupán testünk veszélyeztetettségét fedi el, hanem alapvető emberi szükségünket is eltakarja: életünkhöz hozzátartozik kapcsolatunk fenntartása a szűkebb és tágabb közösséggel.