A második világháború után a kiépülő kommunista rendszer úgynevezett reakciósok tömegeit internálta, a legtöbb esetben bírósági tárgyalás nélkül, koholt vádak alapján. Mi vezetett idáig, miért kellett a háború emberveszteségei után tovább tizedelni a népességet?

A Vörös Hadsereg a második világháború végén kiűzte a németeket, de ez Magyarország számára nem felszabadulás volt, hanem az egyik megszállást felváltotta egy másik. Vagyis hazánk nem nyerte vissza függetlenségét. A szovjet hadsereg megszállt országként kezelte Magyarországot, és a Magyar Kommunista Párt az ő segítségükkel, valamint az ellenőrzése alatt tartott belügyi szervek révén lépésről lépésre építette ki egyeduralmát. Miközben a magyar társadalom többsége valódi, polgári demokrácia kiépülésében bízott, valójában az első perctől kezdve a szovjet politika, a szovjet hadsereg és a Magyar Kommunista Párt szabta meg a politika kereteit. Egy Magyarország számára vesztes világháború után teljesen jogosan merült fel a háborús bűnösök, a zsidóság koncentrációs táborokba küldéséért felelős személyek elszámoltatása, azonban az erre felállított intézményrendszerek az első perctől kezdve nemcsak a valódi háborús bűnösök felelősségre vonását, hanem a kommunista párt lehetséges politikai ellenfeleinek hatalomból való kiszorítását is szolgálták.

Hogyan zajlott ez a gyakorlatban?

Létrejött például egy új, politikai különbíróság, a népbíróság, ahol a valódi háborús bűnösök mellett olyanokat is elítéltek háborús bűncselekmények vádjával, akik valójában nem követtek el ilyeneket. Ugyancsak kiépült az internálás rendszere, amelyet már a háború alatt bevezettek, és a háború után, amikor tömegesen kellett elfogni a bűnösöket, volt is létjogosultsága. A kommunista párt azonban ezt sem csupán a valódi háborús bűnösökkel szemben használta, hanem saját ellenfeleinek kiiktatására is, hiszen internálás esetén bírói ítélet, sőt bírósági eljárás nélkül lehetett valakit fogva tartani újabb és újabb meghosszabbított időtartammal. Vagyis ki lehetett rekeszteni a közéletből valakit anélkül, hogy vele szemben bármilyen vádat igazolni kellett volna. Így vált az internálás rendszere a kommunista párt eszközévé politikai ellenfeleik kiszorítására és társadalmi bázisuk gyengítésére.

A kommunista rendszer internáló- és kényszermunkatáborairól jellemzően Szibéria és a gulág jut az eszünkbe, ahol több százezer honfitársunk sínylődött és veszett oda. Ön is úgy látja, hogy ezek árnyékában a hazai helyszíneket nem vesszük elég komolyan?

Az, hogy Magyarországon a Mátrában a Gulag-táborok mintájára titkos kényszermunkatábort működtettek, megmutat ja, hogy a kommunista párt az egész szovjet diktatúra terrorrendszerét hogyan importálta Magyarországra. A „ma gyar gulág” legemblematikusabb helyszíne Recsk volt. 1950-ben építette ki titokban az akkor hatalma teljében lévő Államvédelmi Hatóság, amely a kommunista párt politikai rendőrsége, de mondhatjuk azt is, hogy terrorszervezete volt.

Zárt, teljesen titkos tábor volt, ahová mindenfajta ítélet nélkül hurcoltak el embereket úgy, hogy a családjuk azt sem tudta, élnek-e még egyáltalán. Recsk azért is volt „különleges”, mert oda sok olyan értelmiségi került, akik potenciális politikai ellenfelei lehettek volna a kommunistáknak. Ők később, a rendszerváltás után el tudták mondani, mi történt velük a táborban. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza rendszerváltáskor készített alkotása kultuszfilmnek számított, nemzetközi szinten elnyerte az európai filmek Oscarjának számító Felix-díjat is, hiszen tabunak számító témát hozott felszínre. Faludy György, a neves költő is megjárta a recski kényszermunkatábort, és az ottani tapasztalatairól szóló versei berobbantak a köztudatba. Később, ahogy a Recsket túlélők közül egyre többen elhunytak, a kommunizmus bűneivel való foglalkozás is háttérbe szorult. Kétségtelen, hogy amilyen szimbólum volt Recsk a rendszerváltáskor, úgy kezd kikopni most a történelmi emlékezetből.

Mi által kapta Recsk a dicstelen hírnevét, miben különbözött a többi tábortól?

Részben abban, hogy titkos volt, de fontos megjegyezni, hogy az a mintegy ezernyolcszáz ember, aki megfordult ott, leképezi a teljes magyar társadalmat. Voltak ott jobb- és baloldali politikusok, sok olyan fiatal, akik 1944-ben, a német megszállás után részt vettek az ellenállásban és az embermentésben. Benkő Zoltánt huszonévesen tartóztatták le. Neki van egy híres anekdotája arról, hogy kihallgatása közben azt mondta neki a kihallgatótisztje, hogy „maga fasiszta”. Erre ő válaszul: „Én, kérem, hogy lennék fasiszta, amikor részt vettem a Gömbös-szobor felrobbantásában?” (Az ellenállás egyik fontos tette volt – a szerk.) A tiszt erre azt felelte: „Aki tudott robbantgatni ’45 előtt, az tud robbantani ’45 után is.” Vagyis, aki az egyik diktatúrában ellenálló tudott lenni, az a „legveszélyesebb”, mert ő egy másik diktatórikus rendszer ellen is hajlandó lehet fegyvert fogni.