„Hazánk kegyetlen megcsonkításának illusztrálására alig lehetne megkapóbb példát találni Komárom városánál, mely a trianoni béke előtt az ország szívéhez közel, most egészen az ország széléhez került” – ez az 1927-ben született beszámoló érzékletesen tudósít arról, hogyan szelte ketté a várost és a helyi református közösséget is a trianoni békeszerződés által megvont határvonal: „A régi Komárom megyei hivatalokkal, nagyszabású kultúrintézményeivel a csehek számára utaltatott át, dacára annak, hogy a vármegye székházával az összes várlakossága színmagyar úgy, hogy egyetlenegy tótul vagy csehül beszélő ember nem volt polgárai között. Odaát maradt a virágzó református gyülekezet, Jókai által annyiszor megénekelt kollégiumával, díszes templomával, püspöklakásával, s iskoláival egyben.”

REFORMÁTUSOK A BIRODALOM KATONAVÁROSÁBAN

A Vág torkolata évezredek óta stratégiai helyszín – nem véletlenül nevezik Komáromot az erődök városának. Már a Római Birodalom idején is állt itt erődítmény a Duna jobb partján, a honfoglalás után ezzel átellenben, a két folyó találkozásánál épült vár körül indult fejlődésnek Komárom. A megyeszékhely a török időkben végvárként funkcionált, amely mindvégig sikeresen állt ellen a támadásoknak, később is jelentős katonai állomáshely maradt. Jókai szülővárosa fontos szerepet játszott az 1848–49-es szabadságharcban, a világosi fegyverletétel után is tartották magukat a vár magyar védői.

A reformáció az erődben szolgáló német katonákkal jelent meg a városban, a feljegyzések szerint 1530-tól már „újhitű” tábori lelkészek szolgáltak a várban, 1562-ben pedig Komáromba érkezett Huszár Gál nyomdász-prédikátor is. A gyülekezet létrejöttét 1594 tavaszára datálja: a török fenyegetés elől menekülő városi lakossághoz akkor kálvinista prédikátorok csatlakoztak, a Szentírásból olvastak nekik, és Nagyszombat kapuját már úgy lépték át, mint a „Komáromi Református Egyház”. A türelmi rendelet után újjászervezték a gyülekezetet, 1788-ra készült el kétezer-négyszáz főt befogadó templomuk.

A török kiűzése után a Habsburgok tovább bővítették a komáromi erődrendszert: a déli parton Koppánymonostortól Ószőnyig három hatalmas erőd is épült. Szintén a Duna jobb oldalán jött létre 1777-ben Újszőny, amely 1896-ban egyesült Komárommal. – Az északi és a déli városrész, az „öreg” és az „új” Komárom szervesen, ezer szálon kapcsolódott össze – magyarázza a magyarországi részen élő Nemes Andrásné. Már 1872-től híd kötötte össze a két települést, 1910-ben pedig megépült a vasúti összeköttetés is a történelmi városmag és az ipari-katonai negyednek számító városrész között. A Duna déli partjára több gyár települt, hatalmas méntelepet és laktanyát is építettek a még mindig jelentős létszámú, különböző nemzetiségű katonaság számára. Az új városrész református hívei (egyes adatok szerint ekkor kétszáznegyvenhárman) már az egyesítés előtt is Komárom anyaegyházához tartoztak, oda jártak istentiszteletre, helyben csak egy kis elemi iskolájuk volt – tudjuk meg a dél-komáromi presbitertől.

LEÍRHATATLAN TRAUMÁT ÉLTEK ÁT

A cseh katonaság 1919 januárjában szállta meg Komáromot, a magyarok áprilisban megpróbálták ugyan visszafoglalni, de sikertelenül. A gyorsan munkához látó megszálló hatalom első intézkedései ígéretei ellenére arra irányultak, hogy a magyar nemzethez tartozás érzését megingassák, sőt teljesen megsemmisítsék az itt élőkben. - A lakosság kábultan szemlélte az eseményeket, sokan reménykedtek abban, hogy ez az állapot csak átmeneti – számolt be lapunk júniusi számában a száz évvel ezelőtti állapotokról Fazekas László püspök. Azonban a trianoni diktátum véglegesítette a kettéosztottságot. A Felvidékre szakadt Komáromi Református Egyházmegye 1921. novemberi közgyűlésén – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – leírhatatlan, mély traumáról szóltak az egybegyűltek, elképzelhetetlennek tartva, hogy „szlovenszko”, avagy „tót” uralom alá kerültek a színmagyar területek.