„Van hangom, és nagyon hiányzik, hogy benne legyek egy kórusban” – töprengett baráti beszélgetésben egy lelkész ismerősöm reagálva az egyházi élet visszaszorulására, beszűkülésére. Aki énekelt már kórusban, tudja, milyen egy ilyen közösség, a próbák szigorú rendje, a beéneklések, hangok, kották, szólamok világa, a fellépések izgalma.

Hosszú évekig énekeltem kórusokban, és vannak dallamok, amelyek öntudatlanul is feltódulnak bennem. Ilyen Buxtehude Minden dolgotok... című kantátája is, amelyet sokszor énekeltünk teológus koromban a Ráday Kórussal. Egy részlete:

Annyira mélyen szólal meg bennem a dallam és a szöveg még ma is (nem csak azért, mert a baszszus szólamban énekeltem), hogy felidézi: mennyire fontos ez a kettős kifejezés, így régiesen is: „Bizalmad legyen!”

Fontos, hogy az ember bizalommal legyen mások iránt, ez amolyan alapdolog. Sokan említik nosztalgiázva azt a bizalmas légkört, amely még harminc-negyven évvel ezelőtt, gyermekkorunkban megvolt, aztán mintha fokozatosan elveszett volna. Szabadon játszottunk az árokparton, szüleink „azt sem tudták, hol vagyunk”, egymásnál bármikor kenhettünk egy vajas-lekváros kenyeret, mai szemmel „életveszélyes” játszótereken töltöttük az időt, kulccsal a nyakunkban caplattunk le a térre, és ha felnőtt közeledett felénk, az nem gyanús volt, hanem örömmel és tisztelettel néztünk rá.

Abban a világban, ahol megcsappant vagy nincs bizalom, fontossá lesz számunkra is ez a fogalom. A járvány okozta helyzetekben is számtalanszor találkozunk vele vagy éppen a hiányával. Mi hiányzik? Két dolgot említek: a bizalmi légkört és az érintés bizalmát.