Az evéssel megjött az étvágy – mondta egy interjúban, mikor arról beszélt, hogy eredetileg nem karmesternek készült. Hogyan kötött ki végül a Budapesti Operettszínház pódiumán?

Gyermekkoromban, mint sokan mások, én is zeneiskolás voltam: zongoráztam, szolfézst tanultam és improvizációs klubba jártam. Tizennégy évesen azonban elkerültem a Baár-Madas Református Gimnáziumba, és abbahagytam az aktív hangszeres zenélést. Az új iskolában előtérbe került a kóruséneklés. Amikor közelített az érettségi, nem tudtam, hová menjek továbbtanulni, hiszen nem voltam a legszorgalmasabb diák, legalábbis ami a közismereti tárgyakat illeti – kollégistaként inkább lelki életet szerettem élni. Arra jutottam, hogy leginkább a zenéhez értek.

Az utolsó évben ismét zongora mellé ültem, és elkezdtem készülni az Eötvös Loránd Tudományegyetem ének-zene-karvezetés szakára, ahová be is jutottam. Végzős énektanárként az általános iskolások korosztályát nem éreztem hozzám illőnek, szerettem volna még továbbtanulni. Nem hiszek a véletlenekben: egy folyosói beszélgetést meghallva tudtam meg, hogy a bécsi zeneakadémia (Universitát für Musik und darstellende Kunst Wien) a magyar hallgatóknak tandíjmentessé tette a kiváló színvonalú karmester szakot. Azelőtt még sosem fogtam karmesteri pálcát, nem dolgoztam zenekarral, semmi ilyen jellegű tapasztalatom, elhivatottságom nem volt. Mégis azt gondoltam, egy próbát megér a dolog. Gyorsan felkészültem a felvételire, és valóban: az evéssel megjött az étvágy.

Négy év alatt megszerezte a karmesteri diplomát, majd hazajött Budapestre.

Se kapcsolataim, se munkakilátásaim nem voltak. Végül a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kezdtem el tanítani Selmeczi György mellett. Korrepetitor, kórusvezető és néhány darab zenei vezetője voltam, és ez egyre több kapcsolatot hozott. Végül karmesterként is bekerültem a színházi életbe: vezényeltem a Vígszínházban, majd két évadot a kaposvári színházban. Itt figyelt fel rám Kero (Kerényi Miklós Gábor – a szerk.), az Operettszínház akkori igazgatója. 2011-ben hívott meg ide a karmesteri feladatok ellátására. 2018-tól pedig utódja, Lőrinczy György felkérésére elvállaltam a karigazgatást is. Jelenleg elsősorban karigazgató vagyok, de karmesterként is dolgozom.

Családjában szeretik a zenét – unokaöccse, Brandenburg Ádám fiatal zeneszerző többek között az idei Bartók Világversenyen is jeleskedett. Hogyan fogadták annak idején a szülei, hogy zenei pályára lép?

Hobbiszinten mindenki zeneszerető a családban: édesanyám régebben kórusban énekelt, egyik nagybátyám zongorázott, a másik hegedült. Lelkész nővérem, Klári íratott be a zeneiskolába, ahová nagyon szerettem járni. Amikor a zongoratanárom azt mondta a szüleimnek, hogy tehetséges vagyok, ők nem csak támogatták, hanem szigorúan is vették a zenei feladataimat. Ha a tanárnő nem volt elégedett, írnom kellett, hogy mennyit gyakorlok, és ezt apukám számon is kérte. Ő volt az, aki minden versenyre, fellépésre elvitt, anyukám pedig élete végéig látogatta az előadásaimat, mindent megnézett, akár többször is. Fájó, hogy múlt időben kell róluk beszélnem. Az biztos, hogy a profi zenei életet én kezdtem el a családban, de hála Istennek azóta már két unokaöcsém is a zenéből él. Elmondhatom, hogy mind a kilenc unokaöcsém és -húgom tanult zenélni, és a muzsikálás mindenkinek fontos.

Korábban úgy nyilatkozott, hogy a karmesterség férfiszakma, amelyben nőként kétszer annyi erőbefektetéssel kell dolgozni. Hogyan kezeli, hogy egyike a kevés női karmesternek?

Azt gondolom, rajtam múlik, hogy ezt hogyan fogom fel. Sosem éreztem nehézségnek, hogy nő vagyok a szakmámban, nem éreztem magam frusztráltnak emiatt. Valószínűleg nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget annak, hogy ez férfias szakma. Ez tény – együtt kell vele élni, és kész. Mostanra már eszembe sem jut, mert úgy tapasztalom, nem a karmester neme számít igazán, hanem a szakmai felkészültség és az emberi kontaktus: az, hogyan kezelem a helyzeteket. Nem gondolom, hogy a színházban előtérben lenne az a kérdés, hogy én vagyok az egyetlen női karmester, egyenrangú partnernek érzem magam. Azt gondolom és látom, hogy a zenekart nem lehet becsapni. Az először eléjük állóról is öt perc alatt el tudják dönteni, milyen szakmailag és milyen emberileg. Ha küzdenem kellett önmagam elismertetésével, akkor ezzel kellett küzdenem. Meg kellett találnom azt a mezsgyét, ahol határozott vagyok, viszont még nem megalázó. Lehetek szigorú, de csak addig, míg ez a feladatért történik, és nem a tekintélyemet akarom öncélúan kivívni.

Mit dirigál szívesen?

Azt hiszem, szinte mindent szeretek vezényelni, de most leginkább musical van az életemben, az operett egy-két éve háttérbe szorult. Jólesik, hogy ebben az időszakban István a királyt és Abigélt vezényelhetek, mert magyar darabok, illetve zeneileg is nagy kihívás mindkettő. Bármennyiszer vezénylem őket, megyek a darabbal, a katarzissal, a fináléval, amelyek zeneileg is megvalósulnak.

Többször kiemelte, hogy nélkülözhetetlen önnek a közösség, ezért sem tudna szólóhangszeres lenni. Ez talán a gyülekezeti és a kórusközösség ismeretéből is fakad. Hogyan éli meg ezt a gyülekezetében, Pesterzsébeten?

Nagyon fontos számomra a kórusunk! Azt hiszem, hogy a magyarországi gyülekezeti kórusok közül az egyik legkiemelkedőbb, és a kóruséletet tekintve is jó, összetartó közösség. Hús-vér emberek alkotják, végtelenül jó kedélyű, humoros társaság. Nemcsak kórus vagyunk, hanem barátok is. Külön öröm, hogy a fél családom is tagja az énekkarnak. Fontosak azok a darabok, amelyeket együtt éneklünk: Bach kantátáit és Mozart Requiemjét is előadtuk már, ezekre a darabokra mindig szüksége van a léleknek. Vezetőnk, Takaró Mihály sok magyar darabot is választ a repertoárba. Éneklünk például Kodálytól, Bárdostól. Különösen örültem, hogy az elmúlt években unokaöcsém kórusműveit – például az 51. bűnbánati zsoltárra írt feldolgozását – is énekeltük.

Rossz megélni, hogy a pandémia kezdete óta nincsenek kóruspróbák. Nem jó érzés, hogy ebben az évben évadzáró koncertünk sem volt, és karácsonyi sem lesz. Ez utóbbihoz mindig hozzátartozik az ajándékozás, és az éjszakába nyúló vacsora, éneklés. A kórusközösség fontosságának élménye egyébként visszanyúlik a Baár–Madasban töltött időszakomra: rengeteg Gárdonyi-művet énekeltünk akkor Arany János énektanárom karizmatikus vezetésével. Azt hiszem, ő az egyik meghatározó személy az életemben, aki miatt zenésszé lettem.