Túl sok minden történt ebben az esztendőben. A világjárvány életünket átrendező hullámai mellett a szemünk előtt rajzolódtak ki az új világrend kontúrjai. Rémisztő eseményeket látunk a korábban olyannyira irigyelt, majmolt, imádott nyugaton. Új ideológia született, amelybe a több ezer éves értékek már nem férnek bele, kivet magából mindent, ami hagyományos, konzervatív, értékelvű, keresztyén. Helyette a düh, a harag, az erőszak az eszköze.

Újra – sok helyen már ostromlott! – menedékhely, végvár lett a templom, a vasárnapi istentisztelet, a keresztyén társadalom és azok az országok, amelyek a nagy nyugati ellenszélben is próbálnak megmaradni a jól ismert értékek és alapok mellett.

Az év utolsó időszakában olyanok is bekopogtak a parókiára, akiket az elmúlt hónapokban távol tartott a vírusfélelem. Krónikus betegek, akik próbálnak mindent megtenni önmaguk és családjuk biztonságáért. Vagy egyszerűen csak eluralta napjaikat a félelem az álhírek zuhanyrózsája alatt, és életterük megtelt rettegéssel.

Gyorsan elérkeztünk arra a szokásos pontra, hogy „nem adatom be az oltást, mert ki tudja, mit tartalmaz, mert el akarnak tenni láb alól, mert chipet ültetnek a bőröm alá, mert inkább kivárok, hatásos-e” és így tovább. Szóval ott ül velem szemben a rettegő ember, én pedig annyit mondok: bízom az oltásban, és ha tehetném, az elsők között adatnám be a koronavírus elleni szérumot. Sőt, határozottan várom a pillanatot. Furcsa, elismeréssel vegyes csodálkozás ült ki az arcokra. Mintha csak arra döbbentek volna rá, hogy lám, ezt az egészet innen, erről az oldalról is meg lehet közelíteni, nem csak az álhírek életünket farigcsáló irányából.

Úgy gondolom, a koronavírus első és második hullámával párhuzamosan zajlik egy másik. Ha úgy tetszik, a harmadik: tudatos félrevezetésünk az álhírekkel. Értelmes, okos, tanult embereket látok, akik más esetekben nevetve söpörték le a különféle nevetséges, mesebeli állításokat, most azonban beszippantja őket a hazugságspirál, és szipogva posztolják közösségi oldalukon az aktuális rémhíreket.

Ahol az Ige jó híre helyett a pánikkeltés irányába nyitott a fül és a szív, ott értelemszerűen a félelem is nagyobb lesz. A recept csak ennyi az adventi csendet kereső embernek: kevesebb Facebook, több Ige. Vagy ahogy Berecz András ének- és mesemondó zárta Adventi asztal című előadását: azt mondják a régiek, hogy a Jóisten adott az embernek két fület és egy nyelvet. Tehát ha az ember nem tud kétannyit hallgatni, mint beszélni, kár kinyitnia a száját. Itt az adventi idő, a csendtartás ideje. Tartassék a magunk és mások üdvösségére.