Tele vagyunk ítéletekkel és ítélkezőkkel. Nem csak a világban ítélkeznek emberek, szervezetek, intézmények egymás fölött, határolódnak el egymástól, bélyegzik meg az ellenfelüket, tiltakoznak, bojkottálnak folyamatosan. Nem csak politikusok, újságírók, hivatásos vagy önjelölt véleményvezérek, kommentálók, civilek és hivatásosok, vagy éppen kollégák, családtagok, szomszédok, hamis barátok, ellenségek kedvelt tevékenysége ez. Mi sem vagyunk szabadok ezektől az indulatoktól az egyházi világban. Mi is tudunk úgy viselkedni, mint a szomszéd, a politikus, a véleményvezér. Mennyi közöttünk is az öncélú, rosszindulatú minősítés, skatulyába zárás, egymástól elfordulás…

Nem azzal van baj, ha különbséget teszünk a jó és a rossz között. Ez alapvető hitbeli kötelezettségünk. Mi lenne ezzel a világgal, ha már Krisztus követői sem vállalnák a döntést a jó mellett a rosszal szemben, és ezt a döntést nem nyilvánítanák ki az őket körülvevő világ felé is? A baj azokkal az ítéleteinkkel van, amelyek nem a jóra, a szabadításra hívnak, hanem bűnben tartanak, saját igazunk és igaz voltunk bizonyítása miatt fontosak. Ítélni azt jelenti: ítéletet alkotni, különbséget tenni. Ez az életünk jó rendje miatt elengedhetetlen. Elítélni viszont annyit tesz: kimondtam az utolsó szót, lezártam az elítélt útját, életét. Nincs tovább. Vége.

De Jézus nem azért jött, hogy neki legyen igaza a világban, bezárja azt saját magába, hanem azért, hogy megmentse azt. Amíg az ő szava nem tart az „utolsó napon” ítéletet (így folytatódik e rövid magyarázatra kijelölt igeszakasz a 48. versben), addig hogy jövünk mi ahhoz, hogy lemondjunk a világról? Arról a helyről mondanánk le, amelyet Isten teremtett, és nem akarja, hogy elvesszen? Hiszen rólunk sem mondott le! Hiszen mi is a világból jövünk! Hiszen mi sem saját kiválóságunknak köszönhetjük a szabadulást! Nehogy annak a mérhetetlen adósságától megszabadult szolgának a sorsa legyen a miénk, aki adóstársát sokkal kisebb adósságért akarta börtönbe juttatni, mint amilyet neki ura elengedett.

Isten kegyelmének része az, hogy teljes elveszettségünkre akkor döbbenünk rá igazán, amikor Isten szeretete már elérte az életünket. Ennek fényében látjuk meg, hogy micsoda mélységben voltunk. Így az életünk kudarca feletti kétségbeesés nem halálba visz, hanem új életre. Nem a vádló leplez le bennünket, hanem a Szabadító. Luther egy mélyértelmű képpel odáig merészkedik, hogy a Szabadítót látja a vádlottak padján, ítélet alatt, helyettünk. Ahol nekünk, a világnak kellene állni, az ítélőszék előtt, ott ő áll. Micsoda kegyelem!

A szabadító Jézus Krisztus nem a felhők feletti magasságból világít ránk reflektorával, hanem szemmagasságban közeledik éppen abba az életbe, amelyikben vagyunk. Nem kell különleges, titokzatos életreceptek után kutatni sem az interneten, sem az önjelölt lélekgyógyászoknál. Elég, ha meghalljuk ezt a kétezer év óta hangzó üzenetet Isten szeretetéről, és meglátjuk ennek jelét abban a betlehemi kisgyermekben. Van-e ennél emberléptékűbb közeledés? Vagy éppen ez zavar meg? Inkább szeretnénk valami lehengerlő látványosságot? Az éppen annak a világnak a jellemzője, amelyet a Megváltó meg akar menteni önmagától, saját nagyságába és képességeibe vetett hitétől, az önámítástól.

Aki Krisztusban van, nem egyszerűen valami egyházi világban van: az soha nem mondhat le a világ egyetlen sarkáról sem, ahol szabadításra váró, vagy talán nem is váró emberek tapogatóznak a sötétségben. Inkább úgy él, hogy Krisztus világossága rajta keresztül elérje a legeldugottabb zugot is. Van egy mondás a politikában: „Mi nem azok ellen küzdünk, akik velünk szemben állnak, hanem azokért, akik mögöttünk vannak.” Krisztus és az ő követői azokért is küzdenek, akik velük szemben állnak a világban.