Ez a második és a harmadik szava a viharos tó színén tanítványaihoz igyekvő Jézusnak. A nap még nem kelt fel, épp csak hajnalodik, lidérces fények veszik körül a szélben hánykolódó csónakot. A párás, ködös levegőben mintha egy alak közeledne hozzájuk. Minden félelmetes és ijesztő. Ki lehet az? Talán kísértetet látnak?

A rémült kiáltásra egy ismerős hang szelíd, de határozott szavakkal felel: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Nem a látványával akarja megnyugtatni őket, hanem a hangjával, a szavaival. Hiszen egy rossz álomból felsíró gyermek szobájába sem úgy lép be a szülő, hogy felkapcsolja a lámpát, hanem úgy, hogy kedvesen odalép az ágyához, s ennyit mond: „Ne félj! Én vagyok itt!”

Többször kellett már súlyos beteg gyülekezeti tagom vagy rokonom kórházi ágya mellett megállnom. Volt, amikor már nem ismertek meg a külsőm alapján. De ha a kezüket megfogva anynyit mondtam: „én vagyok”, és ezután bemutatkoztam, néhány kedves szó, egy mosoly vagy egy kézszorítás tudatta velem, hogy megismertek.

Ha Jézus csak annyit mondott volna pánikba esett tanítványainak: „Bízzatok, ne féljetek!” – talán az is elég lett volna ahhoz, hogy a jól ismert hang alapján azonosítsák. Igen, ő lesz az, a Mester! Ez csak a Názáreti lehet! De az „én vagyok” nélkül ez csak átlagos emberi biztatás lett volna. Márpedig ember nem tud a vízen járni! Ez a kijelentés épp ezért nemcsak azonosítás a részéről – nem kísértet közeledik hozzátok, nem szellemet láttok, én vagyok az, Jézus –, hanem isteni önkijelentés is. Itt az az Úr szólal meg, aki Mózesnek a Sínai-hegyen is a „Vagyok”-ként jelentette ki magát.