Karácsony ünnepe többszörös dráma. Nem félek a drámaszót használni. Tudom, a magyar fülnek inkább tragikusan cseng e kifejezés, de talán éppen így segít jobban megérteni azokat a nagy titkokat,amelyeket az evangélium közöl velünk.

Végéremehetetlen dráma (folytonos történet, a teremtés örök története), ahogyan a világosság találkozik a sötétséggel. Nem is tudni, hol az a mezsgye, ahol mi még a sötétségben vagyunk, de már nem kell tétováznunk, hanem a világosság felé mozdulhatunk, mert látjuk felragyogni. Egyáltalán: már látunk. És mindez, ahogy Jób mondja, csak Isten útjainak a szegélye (Jób 26,10). Az evangélista azonban azt mondja, hogy Krisztus születésével egy csapásra eltűnnek a bizonytalan határok, mert az Ige minden embert megvilágosít, mindenkire teljes fényt ragyogtat, homály és árnyék nélkül. Csalhatatlanul feltárja az igazságot. Inmár látjuk, kicsoda ő, aki mindig is látott és lát minket. Milyen nagy titka ez Istennek!

Sötétségből kilátni az érkező fényre – például sötét szobából a naptámadatra – természetes adottság. Ellenben a világosságból belelátni a sötétségbe, ahová az ember elhúzódik az igazságtól, ahová elrejtőzik az őt szólongató Isten elől, ahol lázongó és önös életfolytatásának napjait pergeti – ugyan kicsoda alkalmas erre? Bizony, csalhatatlanul rátalálni halálba elrejtőzködő valónkra (Ézs 28,15) kizárólag Isten dc$ámai mozdulata. „Halálban, éjben vártam én: fölkelt a nap rám véled. / Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet” – énekeljük Gerhardt Pál és Bach szép karácsonyi himnuszával (329. dicséret).

Csodálatos dráma ez. Isten folyton küldött prófétát, látnokot, reménykedőt, szent várakozót, ígéretőrzőt, majd az idő teljességében elküldte (Gál 4,4) a vőlegény barátját, Keresztelő Jánost (Jn 3,29), aki tanúskodott arról, hogy a testet öltött Ige maga az élet és a világosság, hogy mi higgyünk általa és életünk legyen.

Világosság által hitre, hit által életre, a szent élet által az Ige erejére jutni - ez a karácsonymeghívása az igazi élettörténetre. Drámai történet ez, és ezt jelzi az evangélista is. Az önhitt ember ugyanis, ellenkezve az isteni élet jóságával, ellentétes irányt követ: az Igéből hazugságba zuhan, az életből halálnak vet ágyat, a világosságot pedig arra alkalmazná, hogy megtagadja a hit létformáját. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt. A világ nem ismerte meg őt” – mondja az evangélista. Ez pedig hogyan lehetséges? Hiszen nem a testet öltés, nem a kereszt, nem a feltámadás abszurdum, hanem az, hogy a világosságfénylik, az ember pedig sötétben jár. Mégis: a világosság eljött a világba! És beragyog minden embert,és meghív minden embert, és szeret minden embert, és utat nyit minden embernek, és kaput tár az istenivilágra minden ember előtt,és üdvösséget készít minden embernek, és arra vár, hogy az ember megtérjen, és útnak induljon haza, az élet teremtő forrásához. A tagadással beárnyékolt, rosszul megbénított, bűnnel megfertőzött, halállal megátkozott embervilágnak igent, életet, gyógyulást, feltámadást hoz a teremtő Ige.

Isteni dráma ez. Az Ige maga Isten. Az Ige által lett minden. Az Igében van az élet, és ez az élet maga a világosság. Isten eljött teremtménye érdekében. Nemcsak tanúkat küldött, hanem eljött ő maga,aki világosság a világosságból. Az élet belépett a halál uralmi területére, a világosság felhasította az áthatolhatatlan sötétséget, a jóság örök érvényű áldozatot hozott, és lám, nem győzte le a halál.

A Szentháromság Isten üdvösségszerző drámája ez: akik befogadják a világosságot, azoknak hatalmat ad arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Krisztus asszonytól született, hogy mi Istentől születettekké lehessünk. Meghalt, hogy mi élhessünk. Feltámadott, hogy öröklétre jussunk. Eljött a világosság,hogy élhessünk, hitre jussunk, és egykor majd színről színre lássunk.