„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” – szólt az Úr Ézsaiás prófétához. Olyan jó hallani, amikor Isten mondja, hogy „ne félj". Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én hallom, közbeszólok: „De igenis, félek!” Féltem magamat, az enyéimet, munkatársaimat, ezt a világot. Tele vagyok félelemmel, mert ahogyan keserű humorral mondjuk, olyan ez a koronavírus, mint a bolha: nem tudjuk, kiről ugrik belénk, és azt sem, hogy mekkorát csíp. És igen, félek a sok kockázat miatt is.

Sorolnám az Úristennek a félelmeimet, ha nem állítana meg. Arra kér, engedjem, hogy végigmondja, mert nem azt mondta, hogy nincs az életnek kockázata. Ő azt mondta, hogy ne félj, mert az övé vagy, aki az eget és a földet alkotta, és elküldte közénk az üdvözítőt, az Úr Krisztust. Nincs tehát számunkra olyan helyzet, hogy ne bízhatnánk benne, ne számíthatnánk rá, hiszen ő alkotta az egész világot, benne minket is. A Teremtő Isten kezéből kell elfogadnom, hogy olyan vagyok, amilyen. Ebbe beleértve az életkoromat, az egészségem hiányait, mindazt, amilyen én vagyok. Milyen boldog az az ember, aki olyan szeret lenni, amilyennek Isten alkotta! Ám mi mégis mennyiszer tiltakozunk, és nem tudjuk elfogadni azt, amilyenek vagyunk. Azt vesszük számba, hogy mi hiányzik belőlünk, és nem vesszük észre, hogy Isten milyen képességeket adott, amelyekkel másoknak is használnánk. Ó, mennyi energiánk megy el ezzel!

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit jelent ez a mai járvány. Nem tudom, hogy miért történik, de azt igen, hogy az új koronavírus valami olyanra tanított meg minket, amire eddig nem voltunk képesek. Felvesszük a maszkot, és úgy vigyázunk másra, hogy azzal védjük magunkat. Korábban csak úgy védtük magunkat, hogy ha kellett, máson is keresztülgázoltunk. Ha a Teremtő Isten mindent jónak alkotott, akkor mi ez a pusztulás? Ez a vírus nem volt benne abban a teremtésben, amelyre Isten azt mondta, hogy jó. Ezt a szörnyűséget tehát nem Isten alkotta, hanem az ember: vagy azzal, hogy nagymértékben nyúlt bele a természetbe, vagy szándékosan hozta létre. Mindenki mondhatja, hogy fél, de mindenki engedje, hogy az Úr végigmondja, amit szeretne. És ezután kérhetjük őt: őrizzen meg minket, hogy mi is őrizhessünk másokat.

A karácsonyi történet paranccsal kezdődik, amely így szól: „Ne féljetek!” Végiggondoltam, hogy amikor az Úristen az ember számára valami nagyot készített, ez a parancs mindig elhangzott, és mindig a változás kezdetén. Például az Egyiptomból szabadulás után, a pusztai vándorlást követő honfoglalás idején is ez volt a legfontosabb parancs. De ugyanígy, amikor az angyal megjelent Máriának, azt mondta neki első mondatában: „Ne félj, Mária!” (Lk, 1,30). A pásztorok is ezt a felszólítást kapták az angyali seregektől.

Nagyon fontos a parancs indoklása: azért ne féljetek, mert valami gyökeresen megváltozott. Szép ünnep a karácsony, boldog emberek vagyunk, akik el tudunk csendesedni. De a lényeg abban rejlik, hogy a láthatatlan Isten láthatatlan keze, amelynek munkáját mindig érezzük, karácsonykor láthatóvá válik Isten megszületett Fiában. E gyökeres változás miatt jogos ez a parancs. Azok számára lesz változás, akik elhiszik azt, hogy karácsonykor valami gyökeresen megváltozott, és nincs okunk a félelemre. És akkor a lehorgasztott fejeket fel lehet emelni, a problémák felett magasabbra tudunk nézni, és észrevehetjük a változást.

Magam is, továbbadva a karácsonyi parancsot, arra biztatok mindenkit, hogy ne féljetek! Ne félj, szólt Isten a prófétához. Ne félj, mert az övé vagy, és ha múlik a félelem, akkor a helyét elfoglalja a hálaadás, és boldog lesz az ébrenlét, az imádság perce, boldog lesz azt mondani, hogy köszönöm a jelent és a jövendőt, mert mindkettő az Úristen kezében van. A karácsony lényege, hogy ilyen örömet adhat az embernek. Az öröm megtalálása nem a körülményekben van elrejtve, hanem magában az ünnepben. Abban, hogy az emberrel kapcsolatos isteni szándék, amely Istennél kezdettől fogva megvolt, testté lett. Meg kell éreznünk, hogy Isten karácsonykor rátette a kezét a világra, hogy az jobbá legyen, hiszen üdvözítő született nekünk.