„Szüntelen imádkozzatok!”
Egy nádfedeles házikóban tanultam meg imádkozni, egészen kicsi gyermekként. Dédimamámnál töltött nyári napjaimat árnyékként követte folytonos motyogása. Egyszer felfigyeltem arra, hogy ha más is otthon van velünk, akkor nem motyog, így nagy elhatározásra jutottam: ha legközelebb motyogni kezd, megkérdezem, miért csinálja. Hamarosan ismét kettesben maradtunk, és elérkezett a számonkérés ideje. Nagy határozottan, csípőre vágott kézzel megkérdeztem: „Dédimama, miért motyog állandóan?” Mintha szemében a világ összes lángja felgyúlt volna, olyan boldog lett pirospozsgás arca, hogy már a kérdésért büszke voltam magamra. Árnyékba helyeztük a stokikat, hogy elkezdhessük a borsót fejteni, majd azt mondta: „Megmutatom.”
Amíg pirgáltunk, nem túl szabatosan, de annál nagyobb lélekkel elkezdett imádkozni azokért a nénikért és rokonaikért, akik az elmúlt napokban megálltak a kerítésnél, bekiabálva megkérdezték, hogy van Mariska néni, majd elmesélték bizalmas dolgaikat, és halkan, szinte súgva hozzátették, imádkozzon értünk. Dédi pedig imádkozott. Este leültünk, Bibliát olvastunk és imádkoztunk, ahogy azt illik. És másnap elölről kezdődött a motyogás, de már úgy, hogy halljam. Családtagok, nénik és idegenek… Folyton és újra, amikor nem beszélgettünk vagy énekeltünk, imában éltünk.

Belém ivódott a minta, a példa. Sokáig nem mertem követni, mert megtanultam, milyen formái vannak az imádságnak, és nem lehet csak úgy keret nélkül, illetlenül, bárhogyan imádkozni. Szükséges, hogy az imádságnak is legyen liturgiája, szép és dicső legyen. Lelkesen próbálkoztam mindennap megtalálni az ima helyét, formáját, és szenvedtem a magamra erőltetett idegen ruhától – rájöttem: nem ezt az örökséget kaptam. Az én keretem az élet kerete, az én liturgiám a megszokott napirend stációi, az én imám helye a bárhol, ideje pedig a bármikor.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!