Mi játszódik le a fiatalokban ennek az első traumának a megtapasztalásakor?

Már önmagában jó kezdet, ha megpróbáljuk megérteni azt, ami ilyenkor bennük kavarog. Az első és talán legfontosabb, hogy ez a folyamat időt és energiát igényel. A gyász ugyanis munka, amelyet végső soron mindenkinek saját magának kell megdolgoznia, senki nem teheti meg helyettünk – ez nem azt jelenti, hogy a környezetnek ilyenkor nincs feladata, ellenkezőleg: nagyon sok segítségre van szükségünk! Mérföldkő az ember életében, amikor először találkozik a halállal. A tinédzserkor tele van ambivalenciával, amit jól megfogalmaz a „tarts meg – engedj el” kifejezéspár. A fiatal eleve normatív kríziseken megy keresztül, keresi a válaszokat arra, ki ő, ki Isten, milyen a világ. Lassú, finom építkezés ez, még gyengék a falak, könnyen összeomlanak; erre rakódik további próbaként az, ha a fiatal szembesül a halállal, meg kell küzdenie ennek a lesújtó valóságával. Teljesen normálisak a testi tünetek, az alvászavar, az étvágytalanság, a szédülés, hányinger, szétszórtság. A Szentírásban is van erre példa, Jób gyásza olyan erőteljes, hogy így fogalmaz: „...kitör belőlem az ordítás, mint a vízfolyás. Mert amitől leginkább rettegtem, az szakadt rám […] még meg sem nyugodhattam, és újra rám tör a remegés.” Lássuk meg, mennyire természetes, ha a gyász első időszakában nem tud ugyanúgy teljesíteni egy fiatal a mindennapokban, az iskolában.

Tanulni kell, hogyan gyászoljunk?

Hiszek abban, hogy a lelkünk ideális esetben képes egészségesen gyászolni. A Biblia szerint nem a gyász az ellenségünk, hanem a halál, amelyet Jézus már legyőzött! A gyász a gyógyulás útja. Kérdés, engedélyezik-e nekünk (akár a környezetünk, akár önmagunk), hogy megéljük. Ezért segítség, ha volt erre példa előttem. Ha láttam édesanyámat összerogyni a temetéskor, utána pedig felállni ebből, már én is jobban értem, miért érzem úgy, hogy összeomlik körülöttem a világ. Szülőként annyi mindenre megtanítjuk a gyerekeinket: köszönni, tanulni, sportolni. Halálesetkor is én adhatok nekik mintát azzal, ha megengedem magamnak a gyászt, ha nem titkolom, hogy én is úgy érzem, kicsúszott a lábam alól a talaj. „Gyászolok – gyógyulok”, szoktam mondani a gyülekezetem gyászolóinak. Nem megterhelem a gyerekemet az érzéseimmel, hogy ő hordozzon engem, inkább úgy mondanám, legyünk együtt a gyászban. Ha nem engedjük meg magunknak, hogy megéljük a fájdalmainkat – tesszük ezt a feltámadás reménységében –, a befelé irányuló dühből akár depresszió is kialakulhat.