Ezékiel újabb jelképes prófétai cselekedetre, „performanszra” kap megbízást az Úrtól. Két elágazó utat kell a porba rajzolnia, és egy útjelzőtábla-szerűséget faragnia az elágazásukhoz. Jeruzsálem mellett ugyanis az ammóni Rabbá is fellázadt a babilóniaiak ellen. A „kard”, Nebukadneccar király mindkét városállam ellen megindul megtorló hadjáratára. De az útelágazásnál Jeruzsálem ellen fordul majd. Megkérdezi erről saját jósait, a pogány jóslatok Jeruzsálemet jelölik meg első célpontként. A jeruzsálemiek ezt „üres jósolgatásnak” tartják. Más esetben jól is tennék, hogy nem hallgatnak a pogány jósok szavára, de itt Isten Ezékiel által is megüzeni nekik, nem volt üres a jövendőmondás: Isten ítéletének eszköze, a babiloni király ellenük fordul. Isten a pogány jósokat is felhasználta arra, hogy Nebukadneccart irányítani tudja? Annak, aki mindent kézen fogva tart, ez is hatalmában van, nem foszthatjuk meg őt ennek lehetőségétől sem. A jeruzsálemiek számára azonban már enélkül is egyértelművé kellett volna válnia: Isten hűtlenségük ellen megnyilvánuló ítéletét nem kerülhetik el: „az Úr majd emlékezteti őket bűnükre...” (28) Fel és el kellene ismerniük bűnös voltukat: „lelepleződik hűtlenségetek, és kiderül, hogy minden tettetek csupa vétek...” (29) Gyakran megromlott emberi természetünk hiábavaló takargatása zár el bennünket Isten kegyelmének megtapasztalásától.

Lk 17,1–10

465. dicséret

Nem ismer sem Istent, sem embert! Ezt a közmondást olyan emberek kapcsán szoktuk hangoztatni, akik önzők, önérvényesítők, átlépnek másokon saját céljaik elérése érdekében. A mondás azon élettapasztalatból származhat, amely felfigyelt az Istenhez és az embertársainkhoz fűződő viszonyulásunk közötti szoros összefüggésre. Aki Istent nem ismeri el maga felett hatalomként, azt semmi nem tartja vissza attól, hogy embertársaival való kapcsolatát ne a számítás és önzés határozza meg. Ez igaz az egyénre, a közösségekre, a társadalomra is. Egy ilyenfajta kisiklott társadalom képét festi meg Ezékiel Jeruzsálem kapcsán. Nem ismerik – mert el- és kifelejtik – az Istent, ezért a világ, amelyet maguk körül teremtenek, az emberi önzésen és önérvényesítésen alapul, kegyetlen és élhetetlen, ahol az erősebb és gazdagabb joga uralkodik. Kizsákmányolás anyagi és szexuális téren (7, 10, 11). Tiszteletlenség, rágalmazás, megvesztegetések, nyerészkedés, zsarolás (12–13). Mondhatnánk: modern bűnök. De a bűn is örök. Mi az oka ennek? Az, hogy ,engem pedig elfelejtettél! – így szól az én Uram, az Úr" (12).

Lk 17,11–19

204. dicséret

Egy nép korrupt vezetőrétege egyszerre Isten ítéletének kiváltója, de egyben maga az ítélet is. Az Ezékielnek adott isteni szó az Úrnak hátat fordító nép egymással szemben elkövetett bűneinek bemutatása (22,1–12) után külön figyelmet szentel azoknak, akiknek a felelőssége lenne, hogy az embereket Istennel megismertessék: ez a vallási vezetők, a papok és próféták rétege. Ezékiel ítélete szerint e réteg romlottsága vezet a társadalom bűnösségéhez. A próféták „kincset és drágaságot harácsolnak” (25). A papok fő bűne: nem tesznek különbséget aközött, ami Isten szemében jó és rossz, nem mondják ki a bűnről, hogy bűn. „Prófétái habarccsal vakolgatnak” (28), Isten szavaként, akarataként állítják be azt, ami nem az: „»Így szól az én Uram, az Úr...« – pedig nem is szólt az Úr!” (28) Az Úr keresne akár csak egyet is, aki vele tartana, aki a tisztulás, változás, visszafordulás élére állna – „résen lenne” –, de már nem talál. A kisiklott, Istentől elforduló társadalom mögött Istentől elforduló lelki vezetők képe sejlik fel.

Lk 17,20–37

621. dicséret

Hóseás próféta volt az első, aki Istennek a zsidó néppel való kapcsolatát férfi és nő kapcsolatához hasonlította, sőt ennek a kapcsolatnak a fordulatait saját házasságával ki is ábrázolta (Hós 1,2; 2,4). Ezékiel is élt ezzel a képpel, amikor Jeruzsálemet a pusztában magára hagyott gyermekként mutatta be, akit aztán megtalálója és gondviselője feleségül is vett (Ez 16). Most az Úr két feleségéről is hallunk: Oholá Samária és az északi országrész, Izráel; Oholíbá pedig Jeruzsálem és dél, Júda szimbólumai. A képsor meghatározó eleme a szexuális szabadosság és az Isten iránti hűtlenség egymás mellé helyezése. A különböző népek istenei úgy fordítják el a zsidók fejét Istentől, ahogyan ezek az idegen férfiak Oholát és Oholíbát rendre elcsábítják férjüktől. Az összehasonlítás eredete: a pogány kultuszok közös jellemzője volt a termékenység kiváltását célzó szexuális cselekmény. A szexualitás megélése cseppben a tenger. Míg Isten a nemiség megélését is az ember javára és örömére, sőt – bármilyen furcsán hangzik is – a maga nagyobb dicsőségére adta, addig az Istentől elforduló ember e téren is „ragadozó”, önző és kizsákmányoló módon léphet fel.

Lk 18,1–8

334. dicséret

A nép „hátat fordított” Istennek, ezért éri őket az ítélet, országuk elvesztése és fogságba hurcolásuk. Akinek hátat fordítunk, azt figyelmen kívül hagyjuk. Elválunk tőle, és folyamatosan távolabb kerülünk. Ez folyamat: a „hátat fordítás” kiváltója az elfelejtés. A zsidók azért távolodnak el Istentől, mert elfelejtették, kicsoda. Nem emlékeznek szabadítására, arra, hogyan vezette, őrizte, táplálta őket a pusztában, hogyan adott nekik törvényeket, hogy békében éljenek, hogyan vitte be őket a megígért földre. Elfelejtkeztek arról: Isten jó, a javukat akarja, hogy ő a Szabadító. Talán ezért is fontos, visszatérő elem Ezékielnél a szombatnap megtartásának elmulasztása, hiszen az szabadítóként mutathatta volna be Istent a népnek. Adja az Úr, hogy emlékezzünk azokra a pontokra, amikor átélhettük az ő szabadítását az életünkben. Emlékezzünk, tartsuk számon, beszéljünk róla másoknak – nehogy mi is elfeledkezzünk róla és ezért hátat fordítsunk neki.

Lk 18,9–14

265. dicséret

Ebben a részben olyan bűn kerül részletesebben elő, amelyre Ezékiel már korábban is mint a nép Istennek való hátat fordítása egyik legrettentőbb következményére utal: a gyermekáldozat. Bár az emberáldozat a zsidókat körülvevő népek vallásaiban gyakorlat volt, Isten már népével való kapcsolatának legkorábbi szakaszában nyilvánvalóvá tette, mennyire utálatos a számára (5Móz 12,31; 18,10). Mi közünk lehet nekünk ehhez? Talán úgy kapcsolódhatunk hozzá, ha mellétesszük a rész egy másik üzenetét: az Úr felrója a népnek, hogy a pogány áldozati lakomákon a neki szentelt olajat és tömjént füstölik el (41). Az emberi bűn egyik jellemzője, hogy Isten ajándékaival nem az ő akarata szerint, nem az ő dicsőségét szolgálva élünk. Visszakanyarodva a gyerekáldozathoz: mi mire becsüljük Isten legnagyobb ajándékát, a gyermeket (Zsolt 127,3)? Ha nem áldozati oltáron tesszük is, de hány gyermeki sors áldozódik fel szülei Isten és egymás iránti hűtlenségének, önszeretetének, anyagi haszonszerzésének oltárán? Ha nem a néha kényelmi szempontok alapján elkövetett abortuszokra gondolunk is itt, de mindennapjainkban hányszor sorolódik a karrier, munka, egyházi szolgálat rangsorában hátrébb gyermekünk? Nem gyerekáldozat-e, ha a szülői generáció a maga kényelme és prosperitása oltárán feláldozza gyermekei egészséges természeti környezetét?

Lk 18,15–17

724. dicséret

Ezékiel Nebukadneccar Jeruzsálem elleni büntető ostromának kezdőnapján (Kr. e. 588. január 15.) kap kijelentést az Úrtól, hogy jelképes prófétai cselekedettel adja ezt hírül már a babiloni fogságba elhurcolt társainak. Fazekat kell a tűzre tennie, benne húst főznie. Bár a hús legjava kerül bele, nem tud puhára főni, mert kiderül, rozsdás a fazék, nem alkalmas a főzésre. Az Istennek hátat fordító élet meddő, rozsdás fazék. Látszólag képes a hús megfőzésére, de kiderül, hogy nem: rozsdája belekerül az ételbe, megrontja az ízét, még meg is mérgezi. Isten elveti a fazekat, a maga máglyáján-tűzhelyén süti tovább a húst. Az Istennek hátat fordító ember rozsdás fazék. Meddő, mérgező, megízetlenítő. Isten itt ítél, de a kegyelmének jele, ha még égeti életünk rozsdáját, ha még akár próbák árán is formál, nevel és tisztít minket.

Lk 18,18–27

763. dicséret