Barangolás a gyermekkor ösvényein
Új sorozatunkban G. Szalai István osztja meg olvasóinkkal a II. világháború előtti gyermek- és ifjúkorának meghatározó élményeit. A szerző bevezetőjét rögvest az első ízelítő követi. Néhány hetente, a rovat más tartalmaival váltva jelentetjük meg ezeket a mai nemzedékek által már nem tapasztalt életmozzanatokat.
Sub spacie aeternitatis (az örökkévalóság jegyében) tartozom a nekem juttatott isteni kegyelem okán azzal, hogy szűkebb szülőföldemen – Szigetmonostoron és a szigeten – megélt gyermekkorom emlékeit felelevenítsem, elhelyezve azokat az adott korszakban, fészekrakás gyanánt utódaink emlékezetébe. Visszatekintve kedves és szeretett szülőfalum pirosló és zsúptetős házsoraira, a régi, igaz történeteket, Igéket vigyázó templomokra, az elődök sírjaira, a villanydrótokon csicsergő, mindig hazatérő fecskékre, nem utolsósorban a nehéz sorssal küszködő falumbéliekre, fölmutatván mindent, amit a lélek elbír...
Kezdjük hát! 1944 nyarának végén a szőlőnk végében karóra futtatott zöldbab volt érőben. Míg édesanyám kapált, ő aggodalommal, én tudatlan érdeklődéssel figyeltem a Szentendre és Pomáz közti légtérben az amerikai és a német vadászgépek bődületes küzdelmét. Édesanyám a mintegy tizenöt méterre lévő gunyhóba akart menekíteni, de én, mint aki mindent tud már ebben a korban is, nem akartam szót fogadni. Erre beráncigált a két méternél is magasabban zöldellő babba, védelmezőként rám terítette a felső szoknyáját, és néztük a küzdelmet. Ő azt mondta, meg is lőhetnek bennünket – amit én nem hittem el neki. Pár perc múltán a fejünk és a hátunk mögötti babsorban csattanás, erős zizegés.
A légi csata múltán megtaláltam az odatévedt géppuskalövedéket. Miután atyuskám – akkor: öregapám – azt tanította nekem, van Isten, azért élte túl a négyévnyi szibériai fogságot és jött haza, én azt találtam mondani édesanyámnak, minket is megmentett az Isten.
