Meghallgattam Thoma László lelkipásztor bizonyságtételét a kórházi tartózkodása során megéltekről. Sok mély gondolat között azt is, hogy olyan ismerősei írtak rá, imádkoztak érte, akik egymással talán szóba sem állnának.

Eszembe jutott: az én baráti köröm is ilyen, és de jó ennek a gazdagságának örülni, mégis, most jobbára szorongok. Ódzkodom az egyedülálló, fiúsabb barátnőmmel mutatkozni, hátha azt gondolják, meleg, és ez kivetül rám is, mert, ugye, embert barátjáról. Ugyanígy a hungaristával. Vagy meggondolom, megosszam-e valamelyik hírportál cikkét, mert ezzel mintha egyben igazolnám is a mögöttes politikai szándékot. Nem fűzhetem oda mindenhez, hogy az ellenoldalt is épp így követem. Felkértek, hogy vigyek egy gálaestre képeket, ahol jó és jótékony a cél, mégis szorongok, mert a keresztyénséget az ősmagyarsággal összemosó közösség a szervező, néhány tételük számomra vállalhatatlan. Szóval adok, de el nem megyek.

Kicsit mintha úgy kellene élni, mint a Mátyás-meséből való okos lány, aki vitt is ajándékot, meg nem is. Fárasztó ez a be nem sorolódás. Mennyivel könnyebb lenne, ha a gondolkodásunkból kivennénk a billenőkapcsoló-jelleget! Nem szidta az LMBTQ-t? Akkor liberális. Magyar érzelműek rendezvényén vállalt szerepet? Akkor konzervatív. És ha ez nem kétállású kapcsoló? Ha nem két pontot kellene látnunk magunk előtt, hanem skálát, sok árnyalattal? Ha mégis a két végpontot erőltetjük, egymást lökdössük ki a szélre, egyszerűsítjük és tárgyiasítjuk. Nem hiszem, hogy szűk skatulyákban találjuk a végtelen Isten vezetését.

Annyi fontos, nyitott kérdés van az egyházunkban, amelyek vizsgálata nemcsak Istentől kapott küldetés, de jóízű kaland, spirituális kutatómunka is lehetne! Ha le tudnánk tenni a kétállású kapcsolónkat, az ehhez kapcsolódó görcseinket és elszenvedett bántalmainkat… Itt van például a lelkészi egzisztencia kérdése. Bátran meg lehetne nézni különböző modelleket, elemezni előnyeiket-hátrányaikat, az állami fizetéstől kezdve a közegyházi gazdálkodásból finanszírozott állásokon és a főfoglalkozás mellett szolgáló pásztorokon át a lelkész eltartására ösztönzött – akár gazdálkodó – gyülekezetekig. Közösségi finanszírozásnak van helye az egyházban? Tarthat jótékonysági rendezvényt a helyi közösség a lelkésze eltartásáért? Folyamodhat mecénásokhoz?

Meggyőződésem szerint Isten tágas teret adott elénk, az embernek pedig kreativitást. Egymásnak szűkítjük le ezt odáig, hogy már csak a legkevésbé rossz legyen a célunk. Tanultam valahol: amikor egy helyzetre még nincs megoldásunk és ötletelünk, fontos, hogy először semmit se vessünk el, a látszólag legnagyobb blődség is bizonyulhat később jó válasznak. Keressük az egyház megújulásának lehetséges irányait, de ilyesmit nem lehet félve, ódzkodva, hoztunk is, nem is módon. Nem a félelem lelkét kaptuk.