... Jézus ugyanaz maradt, aki volt. Amit tett és mondott, igaz és szép, és megmarad, függetlenül attól, mi lett a következménye. Betagolták a nagy gondolkodók és bölcsek sorába, akiknek nemesítő gondolataira emlékezünk. De ha nincs a kivégzés szégyenteljes pecsétje rajta, akkor a hegyi beszéd nagy része költői túlzás, élhetetlen, lehetetlen utópia vagy álmodozás olyan jobb és emberségesebb világról, amelyet senki sem képes megvalósítani. Kínos kereszthalála azonban egészen más hangsúlyt és értelmet ad életművének. Megváltássá épül minden szava, gyógyítása, amelyet feljegyeztek az evangéliumok.

Jézusnak meg kellett halnia, hogy halálos komolyan vegyük minden szavát. Jézusnak meg kellett halnia, mert az ember nem bírta elviselni tisztaságát és fényét, ami egyszerre fájdalmas szembesülés istentelen sötétségünkkel és szennyünkkel. Jézusnak meg kellett halnia, mert vele nem folytathatók ócska hatalmi játszmáink. Jézusnak meg kellett halnia, mert nem öregedhetett meg jó vénségben, gazdagon, szerető családi körben, mint a nagy vallásalapítók, bölcselők (Buddha, Konfuciusz vagy Mohamed). Mert nem vallást alapított, hanem Isten irgalmas szeretetét hozta és mutatta be. Szenvedésében is a bűnösök barátja. Azoknak kér bocsánatot, akik nem tudják, mit tesznek vele (Lk 23,34).

Vajon mi tudnánk-e folytatni az imádságát? Jézusnak át kellett mennie a halálon, hogy visszatérhessen és biztasson: van folytatás, a halál nem végállomás, hanem átjárás Isten örökkévaló országába. Ennek ígéretét adja a mellette keresztre feszített és haldokló gonosztevőnek: „ma velem leszel a paradicsomban.” (23,43) Micsoda? Még vele is? Soha nem késő? Jézusnak fel kellett támadnia, hogy apostollá tegye elbújó tanítványait, a tétlenül bizonytalankodókat, a kételkedőket. Jézusnak fel kellett támadnia, hogy nekünk megjelenhessen, a mi életünkbe csodát hozzon. Csak a Feltámadott tud kiemelni a halottkultuszból, meggyőzni arról, hogy a mi Atyánk az élők Istene. Feltámadt, hogy minket is megelevenítsen és vigasztaljon gyászunkban, mert nélküle egész életünkben a halálfélelem rabjai vagyunk.

Isten Jézus létébe fájdalmas és diadalmas tervet szőtt. Maga Jézus magyarázza ezt a titkot a tanítványoknak: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetnie kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között…” (24,46–47) Jézus, a Krisztus feltámadása után is az, aki volt, leginkább a szeretetéről ismerik fel. „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8)