Arany János életműve tára az őshelyzeteknek. E versnek már a címe is archészituáció: Enyhülés. Azt jelenti: valamely kellemetlen érzés (itt: lelki fájdalom) gyengébb mértékűvé lesz, illetve valaminek az ereje (itt: a szívvihar foka) megkönnyebbülést hozva csökken. A beszélő említette állapotok ellentétpárokba rendezhetők: fájdalom (szenvedés, ínség) és boldogság, öröm és bánat (sírás), remény és kétség, szívvihar és nyugalom (enyhülés, pihenés).

Miképp „édes övéi közt enyhül Toldi gondja” (Toldi szerelme), a lírai én bajaira gyógyír a „családi kör” harmóniája, nyugodalma. S ennek boldogító idillje minden idők és terek békétlenségét, a „tengervészt” enyhíti, a személyiség épségét őrzi törött, szétesett világokban.

A komorságot Arany János alkotásaiban mindig csillapítja a humor. Itt például a sortöréssel késleltetett irónia: „Kész boldogság lesz neki a / Szenvedés hiánya.”

És paradox módon segítenek úrrá lenni a vészterhes időkön maguk a vészterhes idők: átélésük, mint minden megpróbáltatás, szenvedés megedző, tisztító, purgatóriumi természetű. Mi több, nemesítő, elevációs, azaz fölemelő: „Nem törik a szenvedő szív / Oly könnyen darabbá, / Csak ellágyul, s az örömre / Lesz fogékonyabbá.” És még mondják, hogy a magyar líra nem filozofikus! Az idézett sorokat és más aforisztikus üzeneteket („Fájdalom a boldogságnak / Egyik alkatrésze”) olvasva valljuk Karácsony Sándor kiváló református bölcselő igazát: tudósok a mi magyar poétáink, „mindaz, ami hamisítatlan és örökértékű költészet, az […] filozófia is mindig egy kicsit”. A teremtett világ egységét, ember és természet szétválaszthatatlanságát is bölcsesség fejezi ki, gondolat és kép összetartozásában: „Nincsen olyan puszta inség / Hogy magának benne / A halandó egy tenyérnyi / Zöld virányt ne lelne" – minden balszerencse, hányattatást után éled új remény. Ott rejlik ez a vers szókészletében („szivárvány”, „halandó”, „Örökös remény”): az ember számára ez állandó bizodalom, a Mindenható irgalma. Az enyhülést a tavasz, évszakszimbolikusan, újabb jelentéssel – „újjászületés” – telíti. A hasonlatok, metaforák jelzik: az ember hasonlít e miliőjéhez, azonosul vele, lelkének tükre az: „Kél és száll a szív viharja / Mint a tenger vésze”; ,az örömnek levegője”; „búfelhők”; „Sivatagja életemnek”; „ligetnek lombja bókol / Felém”; „fölöttem és alattam / Ég és tenger sima”. Meg is szólítja: „Vészes hullám!”

Arany János kedves motívuma, a hajó emlékezetes metaforaként („szív-hajóm") halad a versfutamban: a háromszor is megemlegetett szív nyugalma a tét. Az elégikus hangoltságot – ideál és való összefeszülésének fájó érzékelését – dallá csitító vers ez. A műfaja tehát dal, életérzéssé kristályosodott érzelmeket fejezvén ki. Meg is zenésítették. Kínálta ezt ritmikája, rímsora, képgazdagsága, további ellentéteket (tegnap – ma; sivatag – liget), távoli őstérségeket (ég – föld), mikro- és makroelemeket (deszkaszál – tenger) egységbe forrasztó szerkezete is.

Az Enyhülés is tanúsítja: az ellentét rendre ihletője és szervezőelve a műalkotásnak. S harmóniateremtő eszköze: az antonimák összhangzatba térnek, kiegyenlítődnek benne. A fájdalom már a nyitány végén az isteni kegyelem jelképének, a „szép szivárvány”-nak adja át helyét. A verszárlat a nyugalom gyógyító hatalmát énekli, a keserűséget megédesítő dallamba oldva a bánatot, beépítve e játékba modern korok bölcseleti problémáját, a – szubjektív – időt: „Ha nehéz bú és nehéz gond / Rossz napokat szerze: / Kárpótolja a nyugalom / Enyhületes perce.”