Tíz-tizenöt éves koromban szinte felnőttszámba véve kellett dolgoznom a földjeinken. Aratáskor szomjasan, mezítlábosan, tarló szúrta, olykor vérző lábbal, szántáskor izgulva követve a borozda szép rendjét, szüretkor a szedést, otthon, az öthektós kádban a szemek taposását.

A ma több mint százéves szőlőt feleségemmel nagy-nagy kínlódással ápoljuk. Nem a bora miatt, hanem mert becsületbeli kérdés: a nyolcvan év felett elhunyt édesapámnak elmenetele előtt, halálos ágyán kérésére megígértem, hogy nem hagyom el azt a szőlőt, amelyet öregapám vele együtt telepített (édesapám épp tízévesen segédkezett neki), miután ő négy év szibériai fogság után hazajött. (A keményen gürcölő parasztembernek nélkülözhetetlen itala volt erőgyűjtés okán a mértékkel fogyasztott bor.) Ott, a Surány IV-nél lévő szőlőben került sor a második megmenekülésemre. 1945 késő tavaszán, mikor az idősek a sorokat kapálták, egy falusi ember kétlovas bricskán (homokfutóféle) vágtatott Megyer felé. A bakon mellette ült egy orosz (vagy ukrán), hátul egy orosz és a velük együttműködő fiatalember. Volt egy kedves kis kutyám, a Csukszi.

Hiába zavartam haza többször, nem engedelmeskedett. Amikor a két katona bricskája elhaladt a szőlőnk előtt, Csukszi felrohant a szőlőből és ugatta őket. Én szaladtam utána, hívtam vissza. Nem fogadott szót. A hátsó ülésen lévő katona visszafordult, és bum-bum, meglőtte a kiskutyámat. A hátsó lábait ellőtte, csak két lábon vonszolta magát vissza. Szüleim, atyuskám kiabáltak, „Istvánka, ne menj oda, mert lelőnek.”

Persze ezt sem hittem el. De aztán hallottam a golyók zizegését nem messzi a fejemtől... Kis kutyámat ott temettem el a barackfa tövében, amelynek tuskója ma is megvan, és amely mellett kapálás közben manapság is szeretettel emlékezem hűséges kis állatomra.