Amikor fölszentelték az istenházát, az Úr dicsősége betöltötte (1Kir 8,10–11). Ezékiel könyve azzal a látomással kezdődik, hogy az Úr dicsősége megjelenik a fogság földjén, vagyis elhagyta a templomot, és elment fogságban élő népe közé. Az épületet röviddel ezután lerombolták. Most újabb látomás tartalma ez: a hazatérés után megépítendő templomban újra megjelenik és helyet foglal Isten dicsősége. A keleti kapun át érkezik. Világos utalás ez a korábbi látomásra, amikor a fogság földjére – vagyis keletre – ment. Most onnan tér vissza. Ígérete szerint itt fog lakni örökre (7). Nem ismétlődnek meg azok a visszaélések, bűnök, amelyek beszennyezték a templomot. Így most egy újabb vonatkozásban mondja el még egyszer azt az ígéretét, hogy maga fogja megszentelni és tisztaságában megtartani fogság után hazatelepített népét. Ezt azonban nekik is akarniuk kell, ezért újra bűnbánatra hívja fel őket. A mi istentiszteletünk Jézus által történik. Nincs szükségünk annyi ceremóniára, még a hely sem annyira fontos, mint az Ószövetség népének. De értelme nálunk is csak akkor van, ha valóban közöttünk van Isten. Ennek érdekében pedig nekünk is folyamatosan vizsgálnunk kell magunkat, bűnbánattal szabadulni attól, ami rossz. Így tudjuk lélekben és igazságban (Jn 4,23) imádni őt.

Lk 23,6–12

495. dicséret

Maga a templomépület kicsi volt, oda csak a papok jártak be, és egy kis oltár árasztott jó illatot. A hátsó részbe, a szentek szentjébe a főpap is csak évente egyszer lépett be. Ez jelképezte azt a helyet, ahol Isten láthatatlanul jelen volt népe között. A templom az Úr (szimbolikus) lakhelye, vele szemben állt tehát az oltár, ahol a neki szánt áldozatokat bemutatták. Ez volt a tulajdonképpeni istentisztelet. Itt az egész nép nevében folyt az áldozás, ez magyarázza az oltár nagy méretét. Ez a szakasz eszünkbe juttatja Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatát, továbbá figyelmeztet arra, hogy az istentisztelet folyamatos legyen, és állandóan tartalmazza a bűnbánatot, hálaadást, dicséretmondást. (Ez a három fő funkciójuk volt az áldozatoknak.)

Lk 23,13–25

489. dicséret

A keleti kapu zárva tartása emlékeztetni fogja a népet arra, hogy Isten keletre is utánuk ment, majd hazatérésük óta itt van velük. Nekünk is jó, ha vannak a Mindenható jóságára és hűségére emlékeztető jeleink. Ezek frissen tartják hitünket (1–3). Ezékiel többször visszatér a múltra, amikor – elsősorban a vidéki kultuszhelyeken, de még a jeruzsálemi templomban is – keverék istentiszteletet gyakoroltak. Ezek különböztek, pogányos elemek alkalmazásától idegen istenek imádásáig terjedtek. Előfordultak papok, akik ebben részt vettek. Őket nem zárták ki egészen a szolgálatból, mivel a papi törzshöz tartoztak, de nem is végezhettek teljes értékű papi szolgálatot. Ők lettek a léviták, papi segédszemélyzet, különböző feladatokkal (4–14). Intés ez napjainkban is, mert pogányos gondolatok, hamis teológiák fertőzhetik a mi istentiszteletünket is. Résen kell lennünk, gyakorolnunk kell az egyházfegyelmet. Másképp, nem a következő nemzedékekre kihatóan, mint a léviták esetében, de Isten tiszta Igéje iránti szent elkötelezettséggel. Akik a szolgálatot végzik, vigyázzanak magukra (15–27)! Kezdve attól, hogy ruházatuk az éghajlatnak megfelelő legyen (18), figyeljenek a szent öltözet méltóságára (19), ügyeljenek hajviseletükre, a szeszes ital fogyasztására, házasodásukra, gyászukra. Ezeknek vallási vonatkozásaik is voltak, a kopasz fej az egyiptomi papok jellegzetessége, a hosszú haj ismét másra utalt. Ugyanígy a szeszes ital fogyasztásának, a gyásznak is előfordultak pogányos összefüggései. Csupa olyasmi, ami mai kulturális környezetünkre áttéve kötelezi az igehirdetőket éppúgy, mint minden hívőt, akinek viselkedését a környezete látja és megítéli. Végül a pap éljen szolgálatából (28–31), mert a vagyon elvonja figyelmét a szükségesektől. Ma is meghatározó intelem.

Lk 23,26–31

494. dicséret

Új honfoglalásnak tekinti a fogságból való hazatérést. A honfoglalás után osztották fel sorsvetéssel az országot. Ez persze csak képes beszéd, a hazatérés leírásakor nem értesülünk semmi efféléről, minden család a régi otthonát igyekezett fölkeresni. A látomás szerint a régi-új országban lesz egy elkülönített hatalmas, szent terület a szolgálatot végző papoknak és lévitáknak. Talán a közösség kialakítása ennek a célja. Amikor beköltöztünk abba a jókora társasházba, amelyben jelenleg is lakunk, egymást ismerő tulajdonosi kör fogadott minket. Később elkezdtek rohamosan cserélődni a lakók. Egy-egy lakás pár év alatt többször gazdát cserélt. Ma sokszor tanácstalanul megyünk el egymás mellett a lépcsőházban, mert nem ismerjük a szembejövőt. A szoros együttlakás persze feszültségek forrása is lehet. Imádkozzunk azért, hogy egyházunkban szoros testvéri hálózat alakuljon ki, egymást ismerő és a szolgálatokon osztozó tagokból! Sok áldás forrása lehet ez elmagányosodó világunkban. Ehhez a közösséghez csatlakoztatja a fejedelmet is (7). Ő ugyanazt a népet szolgálja, mint a papi-lévitai személyzet, és ugyanannak az Istennek felelős. Erre a felelősségre hívja fel a fejedelem figyelmét (8- 12). Inádkozzunk olyan elöljárókért, akik az Úr előtti felelősséggel végzik feladatukat!

Lk 23.32—38

486. dícséret

Jelentős költséggel járt ennyi áldozat bemutatása. Mi hálásan emlékezünk rá, hogy Jézus egyszeri és tökéletes áldozata mindezeket pótolja és fölöslegessé teszi. Azt is tudjuk, hogy az egyházunk ma is jelentős kiadásai vannak. Ha Jézus áldozatáért hálásak vagyunk, akkor szívesen magunkra vesszük azt az intelmet, hogy az ország egész népe (értsd: minden egyháztag) járuljon hozzá ezekhez (16). Ismét azt látjuk, hogy a fejedelem – vagyis a világi vezető – alaposan kiveszi ebből a részét. A közös felelősségre hívja fel ez a figyelmünket. Feltűnő, hogy az újesztendő napján éppúgy vétekért való áldozatot kell bemutatni, mint a nagy bűnbánati napon. Figyelmeztet ez az állandó önvizsgálat és bűnbánat szükségességére. Életünk előrehaladtával mulasztásaink is szaporodnak, jó ezektől időről időre szabadulni. Még a páskát említi, amelyik a legnagyobb ünnepük volt, a szabadulásé. Azé a szabadulásé – nekünk Krisztus által a bűnből –, amelyért nem lehetünk elég hálásak. Itt is felhívja figyelmünket: amit az Úrnak adunk, legyen hibátlan (23)!

Lk 23,39–43

491. dicséret

Mi a Mindenható színe elé Jézus Krisztus által járulunk. Tudjuk, ő kereszthalálával megnyitotta az utat Istenhez, azóta közvetlenül járulhatunk hozzá. Néha ezt túl könnyen is vesszük. Elfeledkezünk arról, milyen szent Isten az Úr, és Jézus milyen súlyos árat fizetett azért, hogy bátran léphessünk az Atya elé. Az ószövetségi ünnepi rendelkezéseket olvasva abból a szentségből érzünk meg valamit, amely elválasztja Istent a teremtménytől. Az ő templomában rendnek kell lennie, tömegek gabalyodása, lökdösődés nem illik házához, ezért a bemenők a szemközti kapun távozzanak (9). A fejedelem viszont — ő kísérettel mozog - ugyanott tér be és távozik (8 és 10). A keletre néző kapu — mint láttuk — különleges, mert ott jött be Isten dicsősége. A különböző istentiszteleti alkalmaknak megszabott rendje van, ennek a rendnek a betartása is az Úr dicsőségét szolgálja, valamint az is, hogy amit neki áldoznak, annak hibátlannak kell lennie. Isten mindent megtett értünk, amikor fiát értünk áldozta. Úgy mehetünk hozzá, amint vagyunk, mégis megszentelve, tisztán a Jézus vére által. Élnünk kell azzal a tisztasággal, amelyet ő tett lehetővé a számunkra. Erről szól a sok vétekáldozat, amely a folyamatos bűnbánatra, megtisztulásra hívja fel a figyelmünket, a sok hálaadó áldozat pedig a hála, a megszentelődés kötelezettségére.

Lk 23.44—49

497. dicséret

Amit az Örökkévaló ránk bízott, azzal nem rendelkezünk szabadon. A fejedelem nem osztogathatja el vagyonát, mert azzal Isten népét szegényíti. A vagyont ő kötelezettségekkel együtt kapta, mint azt a korábbi fejezetekből láthatjuk. Felelőtlen gazdálkodással ezeknek a kötelezettségeknek a teljesítését veszélyeztetné (16–18). A templom leírása nem követi pontosan az elpusztult salamoni épületet, és a később felépülő kultuszhely is eltért attól. Nem is ez volt a feladata, hanem hogy fenntartsa a népben a templom fontosságának tudatát évtizedeken át. Azokban is, akik már nem is látták, mert a pusztulása után születtek. Ezt a célját elérte. Hálásan emlékezni a múlt ajándékaira, a jót fenntartani nekünk is kötelességünk.

Lk 23,50–56

503. dicséret

Csodáról beszél itt a próféta. Olyanról, amely kötelezi, önvizsgálatra készteti a mai egyházat is. Alapja, hogy Isten újra jelen van templomában, ahogy arról a 43. fejezet beszámol. Mivel jelen van, a templomból éltető erő árad ki. A víz keleten sokkal inkább az élet jelképének számított, mint nálunk, a sivatagban pedig egyenesen élet-halál kérdése volt. A látomás figyelmen kívül hagyja a domborzati viszonyokat, csak azt mondja el, hogy a víz megindul a száraz vidékek felé. Ott viszont nem tűnik el, hanem egyre több lesz. A kezdetben bokáig érő patak olyan méllyé válik, hogy nem lehet rajta átkelni, pedig közben fákat táplált. Ezek édenkerti bőséggel, havonta hozzák a termést. Végül megérkezik a Holt-tengerhez, és azt élővé teszi. Isten jelenléte tehát életet áraszt, élővé teszi a holt helyeket. Köztünk van-e Isten? Mert ha igen, a mi egyházunknak is életet kell árasztania maga körül. Volt idő, amikor csak az egyház végezte azt, ami szociális gondoskodásként a modern állam feladata (betegellátás, nyugdíj stb.). És a csüggesztő helyzetben élő népnek olyan vigasztalást nyújtott, hogy az túlélte a nehéz évtizedeket. Imádkoznunk kell azért, hogy valóban köztünk legyen az Úr, és éltető ereje kiáradjon közülünk. Igehirdetésünkben is nagy hangsúlyt kell kapnia, hogy mi az életre hívjuk az embereket. Jézus feltámadása az alapja e szolgálatnak.

Lk 24,1–12

513. dicséret

Említettük már, hogy a látomás új honfoglalásként írja le a fogságból való leendő hazatérést. Isten elvette az országukat, és most újra megadja. Ez a lényege a jelképes beszédnek az ország felosztásáról, amely Józsué idejében már megtörtént. Az az Úr műveli ezt, aki annak idején esküvel ígérte nekik (14). Örvendjünk Isten hűségének, aki élő Megváltót és örök hazát ígért nekünk, és ezt az ígéretét is megtartja! Itt következik valami nagyon szívderítő kijelentés (21–23). A törvény oltalmába veszi a gyengéket: özvegyeket, árvákat, a köztük tartózkodó jövevényeket. Most azonban egy nagy lépéssel továbbmegy: azoknak a jövevényeknek is kell adni az ország földjéből, akik már ott születtek. Aki tehát csatlakozni akar Isten népéhez, azt be kell fogadni. Mindegy a származás, aki kívánja, azt Isten népéhez tartozónak kell tekinteni. Erre tanít minket Jézus a nagy vacsora példázatában (Lk 14,15–24). Így szól az én Uram, az Úr – mondja Ezékiás. Így szól a mi Urunk, Jézus – tehetjük hozzá mi.

Lk 24,13–35

512. dicséret

Óriási jelképet foglal magában ez a fejezet. Gyakorlati megvalósítására soha nem gondoltak. A hazatérők többsége vidéki tájakon telepedett le, Jeruzsálemben olyan kevesen, hogy benépesítéséről külön kellett gondoskodni (Neh 11,1–3). A jelkép csúcsa egy igen szent rész kijelölése (6–22). Ennek jelentősége: az országon belül van, mégis elkülönült terület (6–22), amelynek közepén van a szentély (8). Ezt körbeveszi a papoké (10–12). Azután a lévitáké következik (13–14). Ezután közönséges tér, közepén a város (15–20), legelők, termőföld a városban dolgozók eltartására, akik Izráel minden törzséből lesznek. A fennmaradó rész a fejedelem birtoka. Természetesen ez sem megvalósítandó látomás, hanem a templom szentségének hangsúlyozása, annak magyarázata, hogy a szent munkát végzők bent is laknak az országban, de el is különülnek. Végül hangsúlyos, hogy Isten népe élén a világi vezető is a papi szolgálathoz hasonló munkát végez. Jézus imádsága egy lépéssel tovább visz: nem azt kéri, hogy tanítványait kivegye Isten a világból, hanem hogy megőrizze őket a gonosztól, és megszentelődjenek az igazsággal (Jn 17,15–19).

Lk 24,36–49

517. dicséret

Rémes, pusztító sáskajárásról beszél a próféta, amely előtt és után még egyéb kártevők is fölléptek, így a pusztulás teljes. Romboló eseményekkel ma is tele a világ. Háborúk és polgárháborúk dúlnak, elpusztulnak otthonok a bennük lakókkal, vagy éhen halnak az emberek. Terrorizmus dühöng, családok siratják gyermeküket vagy az apát. Új, fékezhetetlen vírus fertőz és öl. Az ember pedig tehetetlen. Tehetetlen, de ha hívő, akkor nem tanácstalan. Az Úr szól (1). Van Bibliánk, van Szentlélek, aki élővé teszi, amit abban olvasunk. Sok eszköz létezik arra, ki és mi által szól, számunkra a lényeg az, hogy teszi. Itt a felelősségünk a világ iránt: mondani, amit tudunk, vagy imádságban támogatni azokat, akik mondják. Legyünk figyelmesek magunk is az Úr szavára! De nemcsak ő szól, hanem mi is szólhatunk hozzá (19). Nem akárhogy, hanem kiáltva, vagyis tehetetlenségünket érezve, bevallva és az ő hatalmában bízva. Megtudjuk a bajok okát és a kivezető utat. A bajok oka a bűn. Az ember föllázadt Isten ellen, azóta olyan világban kell élnünk, amilyenné tettük. Ezért kell bűnbánatot gyakorolnunk: ,Öltsetek gyászruhát, és sírjatok, ti, papok! Jajgassatok, kik az oltárnál szolgáltok! Gyászruhában töltsétek az éjszakát, Istenem szolgái, mert megszűnt Istenetek házában az étel- és italáldozat. Tartsatok szent böjtöt, hívjátok istentiszteletre a népet! Gyűjtsétek össze a véneket, az ország minden lakóját Isteneteknek, az Úrnak a házába, és kiáltsatok az Úrhoz!" (13—14) Itt nem érv, hogy valaki istenfélő. Az istenfélők termését is elpusztította a sáska, ők is éheztek, őket is eltalálta a bomba. Ők is részei a bűnös emberiségnek. Nekik is ott kell lenniük a nagy bűnbánatban, és rábízniuk magukat Isten kegyelmére.

Lk 24.50—53

532. dícséret

A sáskajárás képe iszonyatos, szinte földöntúli hadjárat képébe megy át. Megtudjuk, amit már az előző fejezet is érintett: az Úr napjáról jövendöl a próféta (2 és 11). Ez az Úr győzelmének napja. A nép kissé öntelt várakozása szerint ez azt jelenti, hogy Isten elpusztítja ellenségeit, akik népének ellenségei is, ők ilyen módon diadalt ülnek, és a győztes helyzetéből néznek másokra. A próféták – így Jóel is – ebből az önteltségből mozdítják ki őket. Az Úr napján Isten saját népét veri le. Ők lettek ugyanis Isten ellenségei azáltal, hogy elhagyták őt. Félelmes kép: a rájuk támadó sereget maga az Úr vezeti (11). A helyzet azonban most sem reménytelen. Isten elfogadja a megtérésüket (12–17). Ennek viszont őszintének kell lennie, a külsőleges szertartás mit sem ér (13). A Mindenható kegyelme nagyobb, mint a haragja. Előfordul olyan eset – és most erről van szó –, amikor nem az egyes hívő, hanem az egész egyház bűnbánata szükséges. Ezt a teljességet hangsúlyozza megkapó képekkel (15–17). Isten tisztának akarja látni egyházát, hogy az elvégezhesse szolgálatát a népek javára. Ha a bűnbánat őszinte, megszégyenül az ellenség (18–20), és láthatóvá válik az egyházon az Úr áldása (21–27). Van min elgondolkoznunk, van miért imádkoznunk!

2Kor 1,1–11

718. dicséret

A Szentlélek kitöltetésének eredményét mutatja be, méltán idézi Péter pünkösdi beszédében. Ha úgy látjuk, jelenleg nem ez jellemző egyházunkra, induljunk föl nagyon buzgó könyörgésre! A Lélek munkája általános. Két véglet említésével (ifjak, öregek) a teljességet érzékelteti, tovább fokozza ezt a szolgák és szolgálólányok említésével, akiket nem is szoktak odasorolni azok közé, akik számítanak. A prófétálás Isten akaratának fölismerése és annak hirdetése. A látomás az, amit az Úr közöl velünk természetfölötti erejével – így lehet az ő szavát látni (Ézs 2,1). Az álom ugyanezt jelenti, nevezték éjszakai látomásnak is. Ez történt az első tanítványokkal. Mindnyájan vették a Lelket, élő kapcsolatban álltak az Úrral, és nagy erővel hirdették az Igét. Mivel azonban a Lelket ki lehet oltani (1Thessz 5,19), az első pünkösdkor elnyert állapot nem folyamatos tulajdonsága az egyháznak. Ezért kell nekünk is imádkoznunk érte. A rövid fejezet második részében (3–5) az utolsó ítélet képe villan fel azokkal a kozmikus jelekkel, amelyekről A jelenések könyve is beszél. De meg is lehet menekülni Sion hegyén és Jeruzsálemben, azaz az Istenhez való megtérés által. Ő adta értünk Jézust.

2Kor 1,12–22

844. dicséret

Itt ismét a nagy ítéletről van szó. Szétszórták Isten népét. Ez nemcsak a fogságra vitel, hanem az is, hogy aki tehette, más országba menekült a hódítók elől. A környező kis népek közül többen ki is használták az ország védtelenné válását, és kisebb-nagyobb zsákmányszerző betöréseket hajtottak végre. Ebbe beletartozott emberek elrablása és rabszolgának eladása is. Ez a fajta ma is él, akinek a másik ember arra kell, hogy kihasználásával a saját hasznát, élvezeteit növelje. Beletartozik a becsapás, a tisztességtelen kereskedelem, a kizsákmányolás minden formája, a prostitúció, a másik ember kihasználása. Az ítélet Jósáfát völgyében lesz, innen lehet látni a boldog Jeruzsálemet (1–8). A harci képekből átmegy az utolsó ítélet képeibe (9–17), mint ahogy Júda békéjében is szabad az üdvösség előképét látnunk (18–21).

2Kor 1,23–2,4

615. dicséret