Elveszett értékeink: A becsület
A becsület mára inkább elfeledett emléktárgy, mint elérendő erény. Mint a kiszolgált bútordarab, amelyet szégyellünk, ha a szomszéd meglátja – régimódi, antik holmi, amelyet a pincébe rejtünk. Pedig valaha a becsület az ember jellemének sarokköve volt, ehhez igazították a döntéseket, a cselekedeteket, sőt, az egész életet. Mi történt? Bogárdi Szabó István, a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese, egyetemi tanár szerint az alapvető értékeink azért kallódtak el, mert az emberek maguk is elveszettek, és céltalanul bolyonganak irányt vesztve, mert elutasították Istent és változhatatlan mércéjét.
Napjainkban egyre ritkábban találkozunk azokkal a régen nagyra becsült erényekkel, amelyek sokak életének természetes részei voltak – kimondva vagy kimondatlanul. Ezek az eltűnő vagy éppen kallódó erények – mint az erkölcsi tisztaság, a megbízhatóság, a mértékletesség vagy az állhatatosság – ma már mintha csak halvány emlékekként élnének tovább. Reméljük, nem vagyunk egyedül azzal a vággyal, hogy újra jelen legyenek az életünkben, ezért most a nyomukba eredünk. A becsület kérdésével kezdjük, majd innen indulva sorra vesszük azokat az értékeket, amelyek talán nem vesztek el végleg. Közben pedig igyekszünk megérteni azt is, miért illantak el a mindennapjainkból.
A modern társadalomban milyen értelmet nyer a becsület fogalma – ha nyer egyáltalán?
Amikor kimondjuk, a szót, mintha zöldhatárra érkeznénk. Nem tudjuk pontosan körvonalazni, csak sejtjük a tartalmát. Ha pedig elindulunk a szó nyomán, számtalan ösvényre léphetünk, hiszen a jelentése szerteágazó. Vegyük például a „becsületbeli ügy” kifejezést. Az érintett személy saját vagy mások becsületének védelmét elengedhetetlennek érzi, ezért cselekedni kényszerül. Innen aztán kitérő nyílik, ahol felhangzik az ismerős szókapcsolat: „betyárbecsület”, amely a hűség és lojalitás fonák formáját mutatja.
De a becsület több a puszta hűségnél vagy büszkeségnél. Megköveteli, hogy megnevezzük azokat az erényeket, amelyek szerint élni szeretnénk – és méltók lehetünk a tiszteletre. Az ókori filozófusok azt tanították, hogy ezeket csak becsületes (vagyis megbízható) módon lehet jól gyakorolni. Arisztotelész az erényeket sorolva ugyanakkor nem a becsületet állítja középpontba, hanem a bátorságot, bölcsességet, mértékletességet, nagylelkűséget, szívélyességet, igazságosságot, szelídséget. Szerinte a boldog élet az előbb említettek gyakorlása révén valósulhat meg. A becsület pedig ezek elismert gyümölcse: megbecsülés akkor jár, ha valóban erényesen élünk. Vagyis a becsület nem annyira önálló erény, hanem inkább az erényes élet lenyomata, amelyet mások is felismernek – és adott esetben elismernek.
Mennyiben tér el ettől ma a látásmódunk?
Vitathatatlan, hogy értékeink átrendeződtek. Petőfi Sándor a Nemzeti dalban ekként mozgósít: „…kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete.” Ez azt jelenti, hogy kétszáz évvel ezelőtt a közösség ügyeiben való részvétel és az azokért vállalt áldozat becsületbeli kérdés volt. Aki a haza érdekében cselekedett, nemcsak tiszteletet nyert, hanem erkölcsi dicsőséget is – mert a közösségért hozott áldozat dicsfénye visszasugárzott a hősre, az önfeláldozóra, az engedelmes szolgálóra. Ma nehéz lenne ily módon mozgósítani, mert a kortárs ember megfordítva szemléli a világot: nem önmagát látja a közösség részeként – akár családban, baráti körben, munkahelyi vagy társadalmi rendben –, hanem inkább úgy gondolkodik, hogy a társadalom köteles az ő egyéni boldogulását, jólétét, sőt akár becsületét is feltétel nélkül szolgálni. Elég csak egy pillantást vetni a mai és régi törvénykönyvek közötti különbségre.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!