„Az írástudók és a farizeusok Mózes törvényhozó székében ülnek. Mindazt tehát, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert nem azt teszik, amit mondanak. Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani. Mindent csak azért tesznek, hogy lássák az emberek: megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhabojtjaikat; a lakomákon az asztalfőn és a zsinagógákban a főhelyeken szeretnek ülni; szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.” (Mt 23,2—7)

Jézus szolgálata során végig éles kritikával illette a farizeusokat és az írástudókat. A képmutatás szimbólumaivá váltak, pedig a nép számára a buzgó vallásgyakorlást testesítették meg. Az ószövetségi korról beszámoló utolsó bibliai könyvek főként a Krisztus születése előtti V. századi eseményekről szólnak, bár Dániel könyvében találunk a II. századra való utalásokat is, valamint Malakiás könyve is valamivel később születhetett. Mindenesetre ekkor még nyoma sem volt zsidó pártoknak, hiszen a fogságból visszatérő nép éppen csak a helyét kereste régi-új földjén.

Az ezt követő időszakban fokozatosan alakult ki az a rend, amely a judaizmust jelentette a Makkabeusok (zsidó uralkodók a római hódítást megelőzően), illetve később Jézus korában. Előzményként szót kell ejteni az Ezsdráshoz köthető reformról is, amelynek következtében a judaizmuson belül a Tóra szerepe a korábbiakhoz képest még hangsúlyosabbá, mértékadóbbá vált. Emellett a templom is ekkortájt lett a gyülekezet hitéleti központjává, bár politikai szerepe továbbra sem volt elhanyagolható. A vallási élet nem szakadt el a társadalmi, politikai valóságtól, tehát a folyamatosan kialakuló csoportosulások és pártok egyszerre különböztek az írások értelmezésében, valamint társadalmi státuszukban, politikai nézeteikben.