Virágvasárnap még a böjt ideje, amely pedig materiális vagy spirituális lemondásra ösztökél bennünket. A lemondás legnagyobb ellenlábasa a ragaszkodás, ez jócskán megnehezíti a böjtünket, sőt az egész életünket. Ha magunkba nézünk, mindjárt kiderül, hogy nem a lemondás az erősségünk, hanem az ellenkezője. Mi, emberek túlságosan sok mindenhez ragaszkodunk, még a mai eldobható világban is. Jómagam így jártam egyszer egy kedves, kopott, kiszolgált kabátommal: először megváltam tőle, de hamarosan megbántam a dolgot... Utánamentem és visszaszereztem, mert eszembe jutott a Puccini Bohéméletéből a Kabátária, amelyben Colline, a filozófus elsiratja hűséges társát, a kabátját, amelyet azért ad el, hogy a haldokló Mimin segítsen. Hűtlenségemet megbántam, azóta is ragaszkodom ama viseltes, kopott kabáthoz. Bármily kedves dolgok ezek, „egész világ nem a mi birtokunk”.

Természetesen nem kell mindent eldobni, és helyette újat venni, ahogy a reklámok biztatnak bennünket, de ragaszkodni sem mindig jó, sőt gyakran káros. A gazdag ifjú is ragaszkodott a gazdagságához, ezért nem lehetett Krisztus tanítványa.

Végül pedig mindenről le kell mondanunk. Igazából azért van a böjt, hogy erre figyelmeztessen. Itt már nemcsak a tárgyainkról, de rólunk, magunkról van szó, a sikereinkről és a kudarcainkról, a múltunkról, a fájó vagy szép emlékeinkről, az egész életünkről. Jézus szerint aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt, és aki elveszti az életét őérette, az megtalálja azt. Nem jó mindenhez ragaszkodni és nem jó mindenről lemondani, kegyelem az, ha fölismerjük, hogy mikor minek van rendelt ideje. Mindez a kapcsolódásainkban, az emberi kapcsolatokban lehet igazán sorsdöntő.

„... Az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben...” – inti Pál apostol az efézusiakat, és ebben benne van mindkét attitűd, a ragaszkodás és a lemondás, vagyis a szeretet és a megbocsájtás. Ezzel megüresítjük magunkat, miként Jézus tette, aki „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt, megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6–8). Mindenről lemondott, nem ragaszkodott többé a maga isteni identitásához. Ez volt a böjtök böjtje, a legnagyobb önmegtagadás, amikor az Isten megüresítette magát, hogy helyet készítsen magában, azaz Fiában az ember számára.

Mi is csak akkor tudjuk befogadni egymást, ha megüresítjük magunkat, ha legalább egy kis időre megtagadjuk magunkat, és nem ragaszkodunk annyira a mi jó öreg egónkhoz. Előbb Jézust kell befogadnunk, hogy általa másokat is befogadhassunk. A szeretet és a szerelem csúcsa a befogadás, a másik ember feltétel nélküli, szeretetteljes elfogadása.