Miskolc családi házas részén fekszik Kovács J. Attila műhelye, falán a magyar rovásírásra hasonlító hungarocellbetűkből álló felirat hirdeti: itt készülnek az Attila Shoes termékei. Az 1997 óta működő vállalkozás két lábon áll, ezek közül az egyiken kézzel készített, egyedi bőrcipőt visel, a másikon hasonlóan egyedi, ugyancsak kézzel készült ortopéd lábbelit. Ez utóbbival indult Attila cipészségének története, vagyis inkább egy női cipő sarkával.

EGY CIPŐSAROK

– Hajdúsági református családból származom, a nagyapám onnan költözött Nagyvárad környékére egy szerelem miatt. Ott is születtem, de akkor már Romániához tartozott a város. Temesváron voltam katona, 1988-ban érkeztem Magyarországra a zöldhatáron át, de ez másik történet… – kezd bele a visszatekintésbe Kovács J. Attila, akivel a műhely cipészmúzeumnak berendezett szobájában ülünk le beszélgetni. Őszintén bevallja, hogy bár édesapja, annak négy testvére, nagyapja, dédapja és még számos felmenője is cipész, csizmadia volt, ő sosem akart ebben a szakmában dolgozni. Nem a munka nehézsége riasztotta a leginkább, hanem az, hogy Nagyvárad környékén sokan foglalkoztak cipőkészítéssel, s volt egyfajta rossz megítélése a szakmának.

– Az orvosok gyakran mondták a vékony, gyenge, esetleg valami testi elváltozással élő gyerekeknek, hogy „jó leszel majd cipésznek”. Állatorvos szerettem volna lenni, de a négyéves technikumi képzés pont elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mégsem az én területem az állatgyógyászat. Végül tizennyolc évesen elvittek katonának, húszévesen leszereltem, de nem volt munkám – emlékszik vissza Attila. Úgy gondolta, az mégsem járja, hogy életerős fiatalemberként ne csináljon semmit, így édesapja felajánlotta, segíthet neki a másodállásban vitt cipőjavító műhelyben.

– Nagyon kellemetlen egy nagykorúnak mindenre pénzt kérnie a szüleitől, így rábólintottam. Gyerekkoromban sokat jártam be hozzá a szövetkezetbe meg a cipészműhelybe is, tudtam, hogyan kell fogni és használni a szerszámokat. Átmeneti megoldásként tekintettem rá – mondja Attila, aki lassan negyven éve űzi a mesterséget. Még ma is emlékszik az első javítandó lábbelire, egy női cipőre, a sarkára kellett új gumilapot szegelnie. Az első hallásra könnyűnek tűnő feladat a valóságban korántsem bizonyult annak.

– Létezik az úgynevezett vaskapta, afféle kis állvány, amelyre rá kell tenni a javítandó cipőt, hogy amikor a cipész beleüti a szeget a talpába, legyen „húzása”. Csakhogy ezen a vaskaptán a cipő illeg-billeg, ilyen körülmények között kell beleütni egy igen vékony, másfél-két centiméteres szeget a meglehetősen kemény felületbe. Rengeteg szeg elgörbült a kalapácsom alatt, édesapám viccesen meg is kérdezte: – Mi van, fiam, fúj a szél?