Ki küldje vissza az írást?

„... aki az Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ő van, és megjutalmazza azokat, akik őt keresik” – írja Pál apostol (Zsid 11,6). „Ma már nem tudok verset írni – s ha megpróbálkozom: hamar rájövök, hogy voltaképpen a régi mondanivalókat hígítanám - s ezt nem szabad tennem.” Füst Milán gondolatát citáltuk (Egy lélek története). E hibátlan közlések nyelvünk egyik sajátosságát jelzik: a kell, a lehet, szabad, fölösleges, tilos stb. állítmányok főnévi igenévi alanya – a cselekvő személyének kifejezésére – személyragokat kaphat.

A mai közbeszéd és a média nemritkán eltéveszti a toldalékot: „Ezeket az összefüggéseket kéne látnia az embereknek”; „a hívőknek tudnia kell, hogy a mi Urunk közbenjárt érettük”; „három kategóriában lehetett indulnia a versenyzőknek”; „erre kellene figyelnie a lányoknak”. A citáltak – hibásan – egyes szám 3. személyű cselekvőre utaló toldalékot tartalmaznak a többes 3. személyű cselekvőre utaló helyett. A személyrag a cselekvővel egyeztetendő! Így szabatos tehát: ... látniuk az embereknek; a hívőknek tudniuk; indulniuk a versenyzőknek; figyelniük a lányoknak.

A személytelen közlésekben természetesen elmarad a főnévi igenév toldaléka: Dohányozni tilos; Fűre lépni szabad (filmcím). De nem hagyható el, ha hiánya homályban hagyná a cselekvő személyét, félreérthetővé tenné a mondandót: „Az ötödik órától percenként X forintot kell a vendégeknek fizetni az uszodában” – írja az újság. Világosan: ...fizetniük. Így egyértelmű, hogy a szolgáltatást igénybe vevő nyúl a zsebébe.

Hasonló példa: ha azt olvassuk egy publikálásra váró írásról, hogy ,a szerkesztőnek vissza kell küldeni a szöveget; találgathatunk: a szerkesztőnek kell visszajuttatnia a kapott írást a szerző részére (pl. mert utóbbinak javítania kell rajta)? Vagy a szerző küldje vissza (a szerzőnek kell visszaküldenie) – átdolgozott – munkáját a szerkesztő drótpostacímére?