Élettapasztalatok, nemzedékről nemzedékre hagyományozott bölcsességek sorozatát tárja elénk mától kezdve ez a bibliai könyv. Itt is, mint minden más témában, meghatározó a kezdés! Egy akár csak töredéknyi hátránnyal induló sportversenyzőnek az egész küzdelmét befolyásolja az a tény, hogyan startolt, mennyire koncentrált az indítás pillanatában, mennyire volt tudatos, magabiztos, és a teste mennyire készült fel a rajtra. Salamon, aki A példabeszédek könyve szerzőjeként jeleníti meg magát – jól startol. Sok-sok bölcsesség, megfontoltság megfogalmazása és közreadása előtt megalapozza minden ezutáni mondását: „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete... Tehát kijelenti: a bölcs életvezetés ezzel kezd. Így elindulhat bármerre, mert az istenfélelem biztos eligazító lesz az úton. Ez az, ami képessé tesz az Úr akaratát megtudni és annak alárendelni előmenetelünket”. Ahogyan Jézus mondta: „mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (Lk 22,42b). Jó, bölcs elindulásunkat adja meg tehát az Úrnak félelme.

2Kor5,11-15

485. dicséret

Biztonság és nyugalom. Két olyan életelem, amely boldoggá tesz bennünket, és kiegyensúlyozott életre segít. Ezek ellenkezői azonban borzasztanak: a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a nyugtalanság. Nemcsak élvezhetetlenné, hanem élhetetlenné is változtatják a mindennapjainkat. Hol a biztonság? Hogyan találjuk meg a nyugalmat, s miképp maradhatunk meg ezekben? Úgy, ahogyan Salamon elindított a biztos start üzenetével: „Az Úrnak félelme az ismeret kezdete...” Máris bebizonyosodik, hogy akik „nem az Úr félelmét választották” (29b), azokon bekövetkezett az, amit összefoglalóan veszedelemnek mond, és következményeiben így sorol fel: gyönyörködnek a csúfolódók a csúfolásban, gyűlölik a tudást, megvetik a feddést, saját ellenkezésük öli meg őket, elbizakodottságuk áldozataivá lesznek. Az Úr félelmét választani az a startvonal, ahonnan a biztonság és a nyugalom útja ered. És abba a célállomásba vezet, ahol ugyanezek várnak bennünket: biztonság és nyugalom. Ahogyan Jézus mondja: „Az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom, ahogy a világ adja.” (Jn 14,27b)

2Kor 5,16–21

756. dicséret

Nagy tévedés volna, ha az intellektus határáig tartanánk érvényesnek és hatásosnak az istenfélelmet és az ebből származó bölcsességet. Többre való az! És többet is ér. A testi vonzalommal való élésig elkísér, és ott mértékletes és boldog állapotot kínál. Ezen kívül azonban a más asszonya, a más férje kategóriájába sodródunk, ahol áldozattá tesszük magunkat és azt, akit Isten készített vagy már ifjúkorunkban oda is ajándékozott, hogy földi utunkon hűséges társunk legyen. Az istenfélelemből felnövekvő bölcsességnek tehát a testi vonzalommal való helyes élésre is eligazító ereje van. Az ösztöneink is az ő uralma alatt lehetnek, s így lehet önuralmunk védőbástya. Aligha van nagyobb feladatunk, mint az erkölcsi egyensúlyvesztésben levő közegben folyamatosan keresni az Úr félelmét. Időt, figyelmet és energiát befektetni, hogy csak az legyen a készletünk, amit az Úr ad bölcsességként. Csak az koordináljon kapcsolatainkban is, ami az ő szájából származik. Az a társas kapcsolat, amely nélkülözi az istenfélelmet, nélkülözi a bölcsességet is, de ott híjával lesz a kapcsolat tisztasága is. „…mivel ő, a Szent hívott el titeket – magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban...” (1Pét 1,15)

2Kor 6,1–13

822. dicséret

Gyönyörűen vezet Salamon a szívbe írt hűséggel és szeretettel, amely továbbra is az istenfélelem szép eredménye. Sok más mellett az anyagi dolgokkal való helyes bánásmódhoz vezet el ebben a fejezetben. Értékelni tanít azt, ami értékelhető. És a felbecsülhetetlen kincs kategóriájába utalja, ami valóban az. Istenben bízni csak teljes szívből érdemes. Rá gondolni is csak a teljes útra kiterjesztetten eredményes. Ezért a jövedelem, az ezüst dolgában sem vehetjük le a szemünket Istenről. Úgy kell látnunk a pénzünket, egyéb anyagi javainkat, hogy azok ne láncolják magukhoz a figyelmünket, hanem „istenfüggőségünk” biztonságában kezeljük őket. Így aztán persze eljuthatunk arra a magaslatra is, amely nem követelmény, hanem szép következménye az istenfélelemnek: „Ha lefekszel, nem rettensz fel, hanem fekszel, és édesen alszol.” (24) Sőt, alkalmas időben képessé tesz jót tenni a rászorulóval, s ha van mit adnod, készségesen teljesül: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35)

2Kor 6,14–18

666. dicséret

Ezt nevezhetjük igazi központi vezérlésnek. Az istenfélelem által átitatott és irányított élet központjának vezérlése komoly „kiberbiztonságot” jelent az ember egészére nézve. A következő sorok máris arról beszélnek, hogy az ilyen központi akarat alatt lévő élet képessé lesz a száj, a beszéd irányítására. Van mód tudni nem beszélni akkor, amikor az indulatok kitörő erővel lövellnének ki ártó szavakat. Amikor csalárdság és hamisság lenne a beszédünk tartalma. Ez a vezérlés képessé tesz arra, hogy szemeink előre tekintsenek, és ne oldalra, hogy számító kacsingatásokba keveredjünk. „…egyenesen magad elé nézz!” (25b) – vagyis célirányosan és céltudatosan haladhatsz, akár mások csodálkozását is kiváltva. Ennek a következménye az lehet, hogy a lábaink sem rendelkeznek önmagukkal, sem a szem, sem a száj pillanatnyi állapotának nincsenek alárendelve, hanem célba visznek. Mert ugyanonnan kapnak jelzést, irányítást, ahonnan az élet indul ki. Micsoda többlete van életünknek, ha azt már Krisztusban értelmezzük és éljük! „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6a)

2Kor 7,1–7

699. dicséret

Az istenfélelemmel áthatott szív mint életközpont a teljesség igényével működik. Ezért bátorkodik elvezetni újra a létet felemelni képes, sok örömöt adó társas kapcsolatunk kérdéséhez. Mert ami helyes módon megélve örömmel áraszt el, helytelenül, az istenfélelem hatóköréből kikerülve nem egyszerű és egyszeri szabadossághoz sodor, hanem a pusztulás vermébe juttat. A magad kútjából igyál vizet! Milyen egyszerű és természetes tanács ez! Ott és akkor is, amikor a társas kapcsolatunk, a szerelmünk kerül előtérbe. Csak az adhat teljes boldogságot neked, ami, aki a tied. Amit, akit az Isten megfontoltan számodra megalkotott, odaadott. Ami és aki nem a tied, az károdra van neked, és annak kárára vagy jelen még gondolati, vágyakozási tekintetben is (Mt 5,28). Mennyi kavarodás, érzelmi ciklon, értelmi zavarodottság, riadt gyermeki tekintet, anyagi megosztási vita, alig-alig tartható időbeosztás lesz a következménye annak, amikor a másét akarom! Amikor a más asszonya, férje, szerelme, barátja, barátnője jogtalanul nálam van vagy nála vagyok! Isten nem szűkmarkú, a saját védelmünkre nézve és a nekünk adott társ megóvására mondja megalkuvásmentesen: „A magad kútjából igyál!”

2Kor 7,8–16

626. dicséret

Tévedés lenne azt gondolni e fejezet olvasásakor, hogy itt csupán a henyélés, a semmittevés kerül a célkeresztbe. Nyilván az is. Hiszen a hangya következetes szorgalma a becsületes élet velejárója. Ennek azonban jelentős kihatása van nem csupán a hasznos hétköznapi élet gyakorlására – a hangya következetes, szorgalmas igyekezetével kell rendezni a haragvó embertárs indulatát is: sietve menj hozzá dolgaid rendbehozásáért! Erre Jézus is figyelmeztetett: legyen erős törekvésünk megromlott kapcsolatunk helyreállítására. De a hangya szorgalmához hasonlított igyekezetnek ott kell lennie az előző fejezetekben tárgyalt erkölcsi megállásban is. Megőrizni magunkat szóban, indulatban, érzelmekben, ösztönökben a hiábavaló kitörésektől. Ez csak Isten közvetlen jelenlétében, uralma alatt lehetséges. A nagyravágyás, a gonosz terveket koholó szív, a rosszra futó lábak, a hazugság, a hamis tanúzás haragja a legcsendesebb életet, a legjózanabbul gondolkodó értelmet, a legalázatosabb indulatú magatartást is megpróbálja kikezdeni. Ezért kell a hangyák szorgalmát és következetes magatartását például venni, s az apostoli figyelmeztetést folyamatosan észben tartani: „…álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek.” (Jak 4,7b)

2Kor 8,1–6

807. dicséret