Pál apostol a galáciai gyülekezetekkel folytatott vitája során kényszerül apostolságát, elhívását, küldetését bizonyítani, védelmezni. A galatákhoz írt levél éppen ezért fontos életrajzi vonatkozású szakaszt tartalmaz (Gal 1,10–2,10), amely megkapó mélységgel és szépséggel mutatja be, hogy Isten anyaméhtől fogva szóló elhívása (Gal 1,15) hogyan lett valósággá sok kanyargós életszakasz után. Ezekkel kapcsolatban kiderül, hogy még a Jézus Krisztust és tanítványait támadó, üldöző korábbi életszakasz is azt szolgálta valójában, hogy Isten „kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a népek között” (Gal 1,16).

A zsidó nép köréből származó, több nyelven beszélő, a zsidó hithűségből, hagyománykövetésből buzgóságával kiemelkedő, alapos műveltséggel rendelkező írástudó összes ismerete és tapasztalata végül Isten elhívása mint döntő életforduló, megtérés által az apostoli szolgálatig vezetett. Ezt az elhívást „nem emberektől, nem is emberek által” (Gal 1,1) kapta, hanem a Fiát a halottak közül feltámasztó Úristentől.

Megtérése után mintegy másfél évtizednyi felkészülés, tanulás, formálódás, érés következett arra a kiemelkedő, formabontó szolgálatra (missziói utak), amelyet a tizenharmadik apostollá lett írástudó leveleiből, Az apostolok cselekedeteiből és a keresztyén hagyományból ismerünk. Küldetésének és szolgálatának hatása máig hat és a miénk.

A „körülmetéletlenség evangéliumának” (Gal 2,7) hirdetése miatt van helye a galatáknak és nekünk is Isten egyházában. A péteri és páli misszió eltérő irányai (Gal 2,7) ugyanazt a célt szolgálták. Isten munkálkodott Péter szolgálatában, ugyanő „munkálkodott énáltalam is a népek között” (Gal 2,8). Így lett Pál a népek (pogányok) apostolává (Gal 2,2.9): „…én a népek apostola vagyok.” (Róm 11,13)