TALPIG ÚRIEMBER!

Ezt szoktuk mondani az olyan személyre, akit rendkívül becsületesnek ítélünk. Krúdy Gyula A kékszalag hőse című regényében olvassuk: „Magyarországon maholnap egyetlen úriember marad, s az Alvinczi – vélekedett a főszolgabíró”, így jellemezve tömören a Szemere Miklósról mintázott hőst. „Nem a tudomány teszi az úriembert, a modor” – írja Móricz Zsigmond az Életem regényében. A következő sorok pedig Németh László Irgalom című alkotásából valók: „A szép barna arc, búcsúzáskor a szelíd »bocsánatot kérek« a nagyobb részt lefegyverezte. Azt meg kell hagyni, finom úriember.”

Ironikusan is használható persze ez az összetett szó: beszédben hangsúllyal jelölve, írásban idézőjelesen. A mai nyelvhasználat azonban parttalanná bővítette a kifejezés egyik fő jelentését: ’kifogástalan viselkedésű, jellemes, megbízható férfi’. Pedig már akkor sem igazán megfelelő az alkalmazása, ha valakit tárgyilagosan, semlegesen említünk. „Annyit tudni kell erről az úriemberről, hogy...” – hangzott a rádióban. Pontosabb lett volna ezek valamelyike: a férfiról, a személyről, az illetőről.

Az pedig hibás – és nevetséges – szóhasználat, ha megbotránkoztató cselekedetű, visszataszító viselkedésű, akarnok személyeket, tolvajokat, becstelen, durva alakokat illetünk e kifejezéssel. Példák a médiából: „Ez az úriember abszolút hatalmat kívánt gyakorolni, ellentmondást nem tűrve megkövetelte, hogy minden döntés az ő jóváhagyásától függjön”; „az InterCityn lopott ez a szép szál úriember”; „láttam, ahogy leszálltam a buszról: két úriember verekedett, és téglával dobálta egymást”; „Lapáttal verte a madárvédőket a fecskés úriember”.

Írásban tehát szótévesztés az úriember ilyen értelmű, az utóbbi közlések szerinti használata. Mert például angol anyanyelvű ismerőseink miképp értetnék meg, hogy valaki gentlemannek nevez gátlástalan egyéneket, csirkefogókat, azaz gazembereket?