Az Úr arról szól a prófétának, hogy nemcsak az egyes emberek, hanem egy közösség, egy ország is vétkezhet, hűtlen lehet Istenhez. A „hűtlenség” kifejezés Ezékielnél a szent dolgok ellen elkövetett vétkekre utal: például az Úrnak szentelt dolgok eltulajdonítása, a házassági hűség megszegése, az esküszegés és hamis tanúskodás. Ez utóbbiaknál egyértelmű, hogy káros hatást gyakorolnak közösségeinkre, alapjaiban kezdik ki azt a bizalmat, jó értelemben vett egymásra utaltságot, szolidaritást, amelyre az egészséges emberi együttélés épül. Milyen lehetőségei vannak az egyes embernek a közösség bűneivel szemben? Az Ige itt arról beszél, hogy az istenfélők igazsága még saját gyermekeik megváltására sem elegendő: mindenkinek egyen-egyenként kell Isten elé állni, hűségének vagy hűtlenségének következményeit tapasztalnia. Nem ruházhatók át másra az istenfélők igazsága, szentsége, érdemei (16, 18, 20). De ha ilyenfajta emberi átruházás szóba sem jöhet, Isten sem hazudtolja meg kegyelmes valóját. Bár a bűn ítéletét vonja maga után, de van megtartatás: „mégis marad ott, aki megmenekül...” (22)

Lk 13,22–30

312. dicséret

Szőlőtő és szőlővessző. Babilon folyóvizeinél ülve a zsidó nép nosztalgikusan gondolt vissza anyaországának gazdag szőlőkertjeire. Az, hogy a szőlő – és persze a belőle származó bor – a zsidó nép kedves eledele volt, nem igényel sok magyarázatot. Az Ószövetségben a szőlőskert Isten népének a szinonimája (Én 8, Zsolt 80, Ézs 5, Jer 2), az Úr visel rá gondot, Isten oltalmazza, nevelgeti. Mindent megtesz érte, méltán várná, hogy jó gyümölcsöt hozzon, de vadszőlőt terem (Ézs 5) – sőt Ezékielnél már azt sem: nemcsak teljesen gyümölcstelen, hanem semmire sem jó. A törékeny szőlővessző két vége – Júda és Izráel királysága – már el is porladt, a közepe – Jeruzsálem – is rászolgált már hűtlenségével Isten ítéletére. Mire jó a megízetlenült só, a véka alá rejtett mécses? Isten népének ismertetőjegye a növekedés és gyümölcstermés. Ennek útja pedig a hűség, kapcsolódás Istenhez. Milyen jó, hogy Isten kegyelme nekünk olyan szőlőtőt adott, amelyből – akiből – táplálkozva efelé haladhat az életünk! „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. […] Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek, és akkor a tanítványaim lesztek.” (Jn 15,5.8)

Lk 13,31–33

269. dicséret

Ezékiel az allegóriák mestere. A szőlővessző képe után két újabb kép kerül elénk, amelyekben a próféta a bibliai költészet legszebb példáival teszi szemléletessé Istennek velünk való kapcsolatát. Az első a pusztában magára hagyott gyermeké (5Móz 32, Hós 9). Ez a kép Istennek arról a megmentő szeretetéről szól, amellyel ránk is igent mondott. Nincs számára felesleges ember, mindenkinek helye van, és mindenkivel terve van a teremtett világban. Isten akaratából vagyunk, neki kellünk, életünk fontos számára (6). Sőt nemcsak éltetni kíván, hanem a vele való kapcsolatban nevelni és növelni is (7). Az irgalom és kegyelem, a befogadás, az élet adás és növekedés Isteneként mutatta meg magát népének és nekünk. Az első, a megtalált és befogadott gyermek képéhez kreatívan egy másik prófétai képet (Hós 1–3; Jer 2–3) kapcsol Ezékiel: miután az eltaszított gyermeket Isten befogadta, megtisztította és táplálta, a társává teszi, feleségül veszi. A gyermek viszont nem becsüli ezt meg, hűtlen lesz ahhoz, aki jót tett vele. Sőt éppen azok a javak viszik rá hűtlenségére, amelyeket Istentől kapott: „elbizakodtál szépséged miatt...” (15) Elfeledkezik arról, honnan jött, milyen mélységből emelte ki őt Isten, és mennyi jóra juttatta. Nem neki, hanem saját magának tulajdonítja méltóságát, elismertségét és gazdagságát. „Ó, add, Uram, hogy soha ne feledjem, / Hogy mi voltam, s hogy mivé lettem én…”

Lk 13,34–35

720. dicséret

A bűn első büntetése maga a bűn. Amikor Isten bennünket meg akar óvni a bűntől, ezt elsősorban azért teszi, mert a javunkat akarja, a bűn pedig kárára van az embernek. Megrontja lelki és testi egészségét, másokkal való kapcsolatát. Isten törvénye gát ugyan, de védőgát, amely megóv bennünket és közösségeinket attól, hogy az önzés, indulat és ösztön árja azokat teljesen elsodorja. Isten ítéletének iróniája, hogy népét éppen azok az országok vetik igájuk alá, akiknek bálványisteneivel felcserélte az őket szolgaságból megszabadító Úr tiszteletét (37). Ha az ember bárkit vagy bármi mást tesz az életében Isten helyére, az egy idő múlva átveszi felette az uralmat, és szolgaságba taszítja. Isten ítélete pusztán már az is, hogy „kiszolgáltat” (38): hagyja, hogy érezzük a következményeit, a fejünkre hulljon mindaz, amit önzésünk és szeretetlenségünk másokban felhalmozott. Figyelmet szentel a próféta a társadalmi bűnöknek is. Adja Isten, hogy minket egyre kevésbé érjen ez a vád: „Bár fenségben, kenyérbőségben és zavartalan békességben volt része neki és lányainak, a nincstelent és a szegényt mégsem támogatta.” (49)

Lk 14,1–6

160. dicséret

Már az Újszövetség fényei derengenek fel az ezékieli ítéletes prófécia zárásában. Az Úr meghirdeti a próféta által, hogy ember és Isten, hűség és hűtlenség, bűn és ítélet kérdésének megoldása egyedül nála van, ő pedig a kegyelem útját választja. Megkegyelmez és megbocsát a bűnösnek, az igerész szerint nem is a bűnösért, hanem egyedül magáért, a maga isteni szava, szövetségbe való elhívásának hiteléért: „De én visszaemlékezem szövetségemre, amelyet ifjúkorodban kötöttem veled.” (60) Isten lép először, ő előbb szeret (1Jn 4,19). Az ő kegyelmes visszafogadása és hűsége készteti az embert már arra is, hogy elgondolkozzon hűtlenségén, szégyenkezzen, bűnbánatra jusson (61). Az Újszövetség fényei előtörnek: itt Ezékielnek már az örök szövetségről is kell jövendölnie (60). Ráadásul olyanról, amely nemcsak a zsidó népnek, hanem más népeknek is adatik – még a megvetett Sodomának és Samáriának is. Akikkel Isten örök szövetségre lép, testvérekké lesznek, bármelyik földi néphez tartozzanak is. „Szövetségre lépek veled, és megtudod, hogy én vagyok az Úr.” (62)

Lk 14,7–11

675. dicséret

Politikai allegória. A példázatban szereplő első nagy saskeselyű Babilónia és királya, Nebukadneccar. Ő „csippenti” le a Júdát jelképező cédrus hegyét, Jójákín királyt, és viszi fogságba magához a „kalmárok földjére, kereskedők városába” (Kr. e. 598). Helyére nem idegen helytartót, hanem az „országból vett magot” ültet, az elhurcolt király nagybátyját, Cidkijját. Ő már nem cédrus, csak szőlőtőke, de mint ilyen növekedhet és gyümölcsözhet, csak arra kell vigyáznia, hogy „alacsony szőlőtőke” (6) legyen, nehogy túlnőjön idegen urain. A babilóniaiak Ezékiel szerint Cidkijjának még meglehetős autonómiát adtak, mert érdekükben állt a megszállt ország megbékítése, nyugalma. A szőlőtőke azonban egy másik sas – Egyiptom – felé kezdte el hajtani a leveleit (7), hogy alacsonyból „pompázatos szőlőtőke lehessen”. Ezékiel költői kérdéssel érzékelteti: ennek nem lesz jó vége. Arra figyelmeztet, milyen káros következményei vannak némely politikai vezetők nagyravágyásának, annak, ha részsikereik elvakítják őket, és a valós körülményeket nem megfelelően mérlegelve könnyelmű döntéseket hoznak.

Lk 14,12–14

676. dicséret

Míg az előzőekben arról halhattunk, hogyan szégyenít meg az önteltség, nagyravágyás és magabízás, addig a sasról, cédrusról és szőlőtőről mondott ezékieli példázat zárása arról szól, hogyan munkálkodik Isten gondviselő akarata a világtörténések mögött. Nem emberi erő és hatalom, akarat és módszer juttatnak el a beteljesedéshez, hanem Isten tettei: „Akkor majd megtudja a mező minden fája, hogy én, az Úr, teszem alacsonnyá a magas fát, és magassá az alacsony fát.” (24) Isten kezében a gyenge hajtás válik majd pompás fává. A kő, amelyet az építők megvetnek, lesz a szegeletnek fejévé (Zsolt 118,2; Mt 21,42). Isten a semmiket választja ki, hogy megszégyenítse a valamiket – a gyengéket, hogy megszégyenítse az erőseket (1Kor 1,28). Messiási prófécia ez. Isten hű marad szövetségéhez. A kevesek, gyengék, de hűségesek alázatával pedig „magasba emelkedő helyen” (22) olyan fát táplál, amely árnyékot és menedéket nyújt azoknak, akik lombjai közé húzódnak – Krisztus keresztjét.

Lk 14,15–24

363. dicséret