A polgári kormányzat
A rendszerváltoztatás óta a polgári kormányzat kifejezésen jellemzően egy konkrét politikai csoportosulást és ennek a csoportosulásnak az ország vezetésével megbízott tisztségviselőit értjük. A református teológiai hagyományban ugyanakkor tágabb értelemben az állami élet egészére vonatkozik a kifejezés, jelen sorok szerzője is így használja azt.
AZ ÁLLAMFORMA KÉRDÉSE
Arisztotelész az államszervezés három alaptípusát különböztette meg. A monarchia egyetlen ember uralmát jelenti, akit nevezhetnek fejedelemnek, királynak, császárnak és így tovább. Az oligarchia szó arra utal, hogy a hatalom kevesek – általában az előkelők, a gazdagok, a hadurak – kezében összpontosul. A demokráciában a hatalom végső forrása a nép, amely maga választja vezetőit, meghatározott időre.
A magyar történelemben mindháromra találunk példát. Kálvin szerint mindegyik működőképes, ugyanakkor – tekintettel arra, hogy bukott világban élünk – előbb-utóbb mindegyik eltorzul. A torzulás lehetőségeit és sebességét vizsgálva arra jutott, hogy a legtörékenyebb a demokrácia, hiszen a népuralom könnyen lázongásba fordul, ami anarchiát eredményezhet, a rend megszűnését.
A nyugati kultúrkör országainak fokozódó társadalmi feszültségeit és a közbiztonság meggyengülését látva a reformátor megállapítása igazolást nyer. A monarchia stabilabb, mert a hatalom szilárd alapokon nyugszik, a rend garantált. Ennek az államformának a torzulása a zsarnokság, amikor az uralkodó a rendet nem a közjó, hanem önös érdekeinek előmozdítására használja. Az oligarchiában megvan a potenciál a hatalom szilárdsága által a lázongás megakadályozására, a hatalom részlegessége által pedig a zsarnokságra törő megfékezésére, ezért – habár a közösen gyakorolt zsarnoki uralom mint veszélyforrás nem kizárt – Kálvin szerint ez tűnik a legmagasabb rendű formációnak (Institutio IV.20.8). Ez utóbbi állítása több okból is erősen vitatható.
Egyrészt a reformátor a saját korában nem láthatott konkrét példát erre a berendezkedésre, tehát leírása inkább gondolatkísérlet, semmint a tények rögzítése. Másrészt ha ez lenne a legmagasabb rendű államforma, miért megy ritkaságszámba a felbukkanása a történelemben? A tapasztalat inkább azt mutatja, hogy ez a formáció minden esetben átmeneti állapot, amelyet vagy a monarchia, vagy a demokrácia követ. Két szélsőség fenyeget minket: az államhatalom gondolatának teljes elutasítása és a valamelyik államhatalmi berendezkedés melletti vakbuzgó elköteleződés. Tertulliánusz egyházatya például, aki a régóta tartó és egyre kegyetlenebbé váló üldözés szemüvegén keresztül tekintett a világra, úgy nyilatkozott, semmi nem idegenebb számára, mint az állam. Korunk teológusai ellenben hajlamosak korunk uralkodó államformáját, a demokráciát – ha nem is idealizálni, de – az Isten elképzeléséhez leginkább közelállóként feltüntetni. Egyik hozzáállás sem harmonizál a bibliai kijelentéssel.
A református megközelítés szerint: az államhatalom Istentől van; a keresztyének elsődleges feladata nem az államforma megváltoztatása, hanem Isten akaratának követése a fennálló keretek között; választási lehetőség esetén pedig olyan berendezkedés támogatása, amely Isten akaratának követése szempontjából az adott körülmények között a legelőnyösebb.
„Az emberek bűne és hibája idézi elő tehát azt, hogy biztosabb és tűrhetőbb, ha a kormányzatot többen tartják kezükben, hogy egyik a másiknak kölcsönösen támogatója legyen, hogy egymást tanítsák és intsék, és ha valamelyik a kelleténél tovább megy, többen legyenek bírák és mesterek szenvedélyének megfékezésére.” (Kálvin: Institutio IV.20.8.)
A PRÓFÉTAI KÜLDETÉS
Hogyan éljünk keresztyén állampolgárokként? A szavaink tekintetében a prófétai küldetés jelzi az utat. A próféta a szövetség szószólója, aki egyszerre hív lelki és erkölcsi megújulásra (Jóel 2,12–13). Tehát – akármit szól hozzá a kormányzat – nekünk is kötelességünk mind a lelki, mind az erkölcsi megújulás előmozdítása. Az előbbi viszonylag könnyű, legalábbis jelen körülmények között, hiszen szabadon megoszthatjuk a hitünket másokkal, szervezhetünk missziói alkalmakat, bemehetünk különféle intézményekbe, a média által kínált lehetőségeket is igénybe vehetjük. Az állam garantálja a lelkiismereti és vallásszabadságot. Az utóbbi már nehezebb, a bibliai erkölcs képviselete érezhető ellenállást szül. Ha például kiállunk az élet védelme mellett az abortusz ellenében, vagy a bibliai szexuáletikát támogatva a genderelmélettel szemben, a társadalom jelentős része hangosan tiltakozik, hogy ne szóljunk bele az életébe. Ha az állam vezetőinek személyes botlásait, bűneit tesszük szóvá, a tiltakozáson túl akár retorziókkal is szembe találhatjuk magunkat, legalábbis az egyháztörténelem mögöttünk álló fejezetei erről tanúskodnak. Ha útmutatásra és bátorításra van szükségünk, javaslom az evangéliumi anglikán lelkipásztor, John Stott életművének tanulmányozását. Igehirdetései, tanulmányai, könyvei – például a Korunk égető kérdései – bemutatják, hogyan lehet sikeresen teljesíteni a prófétai küldetést.
„De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet!” (Jóel 2,12–13)
ENGEDELMESSÉG ÉS ELLENÁLLÁS
A tetteinket illetően az engedelmesség és ellenállás kérdéseit fogjuk körbejárni. Kezdjük az előbbivel! Kálvin szerint a polgári hatalom a legtiszteletreméltóbb hivatás. Ebből az alapállásból kiindulva érthető, ha a felsőség tiszteletének kötelességéről szuperlatívuszokban szól. Idézzük saját szavait: „Az alattvalóknak tehát felsőbbségeikkel szemben első kötelességük az, hogy azoknak hivatali működéséről a legnagyobb tisztelettel vélekedjenek.” De hogy mindez ne csak elv maradjon, amelyet ki-ki úgy magyarázhat, ahogy éppen érdekei megkívánják, jogászi pontossággal definiálta, mit jelent ez a gyakorlatban. Tisztelni a felsőséget annyi, mint: elismerni mint Istentől kirendelt igazságszolgáltatási hatóságot; Isten szolgájaként és követeként tekinteni rá; többnek tartani pusztán szükséges rossznál; engedelmeskedni; megtartani a rendeleteket; megfizetni az adót; közterheket vállalni; imádkozni érte; önmérsékletet tanúsítani, nehogy olyan dologba avatkozzunk, ami nem a mi kompetenciánk. Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a reformátor szerint mindennek szívből kell történnie, lelkiismeretünk miatt, nem csak a harag okán, azaz a kényszer miatt, amelyet tisztének fenntartása céljából alkalmaz a felsőség (Institutio IV.20.5.).
„A polgári hatalom nemcsak Isten előtt szent és törvényes hivatás, hanem egyúttal a legszentebb is, és a halandók egész életében mindenek közt a legtiszteletreméltóbb.” (Kálvin: Institutio IV.20.5.)
Folytassuk az ellenállással! Mi történjen, ha a kormányzat visszaél a hatalmával, azaz zsarnokoskodik? Pál apostol nyomán (Róm 13,1–7), aki az őrült Nero császár uralkodása idején írta az útmutatásait, Kálvin azt feleli: tűrni kell. A tűrés mellett még egy dolgot tehetünk: feltehetjük magunknak a kérdést, vajon nem bűneink büntetése gyanánt történik-e mindez. Ezt nevezzük a történelmi önvizsgálat kérdésének. Ilyen önvizsgálatra hívta a magyar népet Károli Gáspár is Két könyv című iratában a XVI. század folyamán. Tegyük azonban hozzá, hogy ez nem automatizmus.
Mint ahogyan Jób szenvedései sem személyes bűnei következményei voltak, úgy egy nép zsarnok általi elnyomása sem feltétlenül nemzeti bűnök folyománya. Előállhat azonban olyan eset is, amikor a felsőség már nem pusztán zsarnokoskodik, hanem egyenesen Isten elleni bűnre akarja rávenni a népet. Ebben a helyzetben Kálvin válasza: „Ha valamit ő ellene parancsolnak, számba se vegyük azt.” Egyebek mellett Dániel példáját hozta fel a Bibliából, hiszen ő is megtagadta az engedelmességet, amikor Isten elleni vétekre akarták kényszeríteni.
Érdemes megfigyelni, hogy a reformátor még ebben a helyzetben sem szólított fel ellenállásra, csupán az engedelmesség megtagadását írja elő. Ezt a magatartást nevezi a szakirodalom passzív engedetlenségnek. Létezik azonban az aktív engedetlenség jogos formája is. Ennek alkotmányos formája a következőképpen történhet: léteznie kell olyan felsőségnek, amely ugyan kisebb ahhoz képest, amely a törvénysértést elköveti, mégis a nép által választott. Az ilyen alsóbb szintű vezetőség felléphet a zsarnokkal szemben, sőt fel is kell lépnie. Kálvin szerint ha ezt nem teszik, hanem helyette meghunyászkodnak, azzal végső soron elvetemült hitetlenségüket bizonyítják.
„Minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett. Aki tehát nem engedelmeskedik a hatalomnak, az Isten rendelkezésével fordul szembe; akik pedig szembefordulnak vele, azok maguknak köszönhetik ítéletüket. Mert nem a jó cselekedet miatt kell félni az elöljáróktól, hanem a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle, mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi. Ezért tehát engedelmeskedni kell nemcsak a harag miatt, hanem a lelkiismeret miatt is. Hiszen adót is azért fizettek, mert ők Isten szolgái, akik éppen ebben a szolgálatban fáradoznak. Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek pedig a tisztelettel, annak a tiszteletet.” (Róm 13,1–7)