A rendszerváltoztatás óta a polgári kormányzat kifejezésen jellemzően egy konkrét politikai csoportosulást és ennek a csoportosulásnak az ország vezetésével megbízott tisztségviselőit értjük. A református teológiai hagyományban ugyanakkor tágabb értelemben az állami élet egészére vonatkozik a kifejezés, jelen sorok szerzője is így használja azt.

AZ ÁLLAMFORMA KÉRDÉSE

Arisztotelész az államszervezés három alaptípusát különböztette meg. A monarchia egyetlen ember uralmát jelenti, akit nevezhetnek fejedelemnek, királynak, császárnak és így tovább. Az oligarchia szó arra utal, hogy a hatalom kevesek – általában az előkelők, a gazdagok, a hadurak – kezében összpontosul. A demokráciában a hatalom végső forrása a nép, amely maga választja vezetőit, meghatározott időre.

A magyar történelemben mindháromra találunk példát. Kálvin szerint mindegyik működőképes, ugyanakkor – tekintettel arra, hogy bukott világban élünk – előbb-utóbb mindegyik eltorzul. A torzulás lehetőségeit és sebességét vizsgálva arra jutott, hogy a legtörékenyebb a demokrácia, hiszen a népuralom könnyen lázongásba fordul, ami anarchiát eredményezhet, a rend megszűnését.

A nyugati kultúrkör országainak fokozódó társadalmi feszültségeit és a közbiztonság meggyengülését látva a reformátor megállapítása igazolást nyer. A monarchia stabilabb, mert a hatalom szilárd alapokon nyugszik, a rend garantált. Ennek az államformának a torzulása a zsarnokság, amikor az uralkodó a rendet nem a közjó, hanem önös érdekeinek előmozdítására használja. Az oligarchiában megvan a potenciál a hatalom szilárdsága által a lázongás megakadályozására, a hatalom részlegessége által pedig a zsarnokságra törő megfékezésére, ezért – habár a közösen gyakorolt zsarnoki uralom mint veszélyforrás nem kizárt – Kálvin szerint ez tűnik a legmagasabb rendű formációnak (Institutio IV.20.8). Ez utóbbi állítása több okból is erősen vitatható.

Egyrészt a reformátor a saját korában nem láthatott konkrét példát erre a berendezkedésre, tehát leírása inkább gondolatkísérlet, semmint a tények rögzítése. Másrészt ha ez lenne a legmagasabb rendű államforma, miért megy ritkaságszámba a felbukkanása a történelemben? A tapasztalat inkább azt mutatja, hogy ez a formáció minden esetben átmeneti állapot, amelyet vagy a monarchia, vagy a demokrácia követ. Két szélsőség fenyeget minket: az államhatalom gondolatának teljes elutasítása és a valamelyik államhatalmi berendezkedés melletti vakbuzgó elköteleződés. Tertulliánusz egyházatya például, aki a régóta tartó és egyre kegyetlenebbé váló üldözés szemüvegén keresztül tekintett a világra, úgy nyilatkozott, semmi nem idegenebb számára, mint az állam. Korunk teológusai ellenben hajlamosak korunk uralkodó államformáját, a demokráciát – ha nem is idealizálni, de – az Isten elképzeléséhez leginkább közelállóként feltüntetni. Egyik hozzáállás sem harmonizál a bibliai kijelentéssel.

A református megközelítés szerint: az államhatalom Istentől van; a keresztyének elsődleges feladata nem az államforma megváltoztatása, hanem Isten akaratának követése a fennálló keretek között; választási lehetőség esetén pedig olyan berendezkedés támogatása, amely Isten akaratának követése szempontjából az adott körülmények között a legelőnyösebb.