Három gyerek harmincéves koromig. Ez volt a terv – az én tervem. Néhány hét, és betöltöm a harmincat. A gyermekáldást ötödik éve várjuk a férjemmel, egyelőre hiába, de töretlen reménnyel. Éppen ez a töretlen remény volt az, amely felkeltette a figyelmemet.

Honnan van bennem – éppen bennem, aki amúgy mindent elsőre felad – ilyen erős remény és kitartás? Mi ennek a biztos nyugalomnak a forrása bennem? Aki vallásos, könnyen megválaszolhatja ezeket a kérdéseket. Én azonban hangos, büszke ateista voltam tinédzserkorom óta. Lázadó gimnazistaként olyan messzire kerültem a vallástól, amennyire az csak lehetséges. Nemcsak a katolicizmustól, hanem Istentől is. Büszke ateista lettem – a legrosszabb fajta, aki a haláltól rettegők meséskönyvének tartja a Bibliát. Nem tudtam, hogy a szorongás, a depresszió, a pánikrohamok, amelyek tizenéves koromtól kísérték az életemet, nem a személyiségem részei voltak, hanem a világnézetem kísérői. Nem volt gyanús, hogy minden barátom, aki ugyanezekkel a problémákkal küzd, éppen úgy gondolkodik, mint én. Két tényező tartott mégis távol attól, hogy végérvényesen belemerüljek abba az ürességbe, amelyet ma leginkább a „liberális” szóval takargatnak.

Az egyik ilyen horgonyom az volt, hogy a barátaimmal ellentétben egy pillanatig sem akartam máshol élni, mint ahova születtem. Hazaszeretet akkor még nyomokban sem volt bennem, csak valami homályos megérzése annak, hogy a gyökerei nélkül milyen sebezhetővé válik az ember. A másik biztos pont, amelyben sosem kételkedtem: minden gyermek áldás. „Bizony az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom” (Zsolt 127,3). Ezt a gondolatot – bár nem ebben a formában ismertem – nem tudta kiirtani belőlem semmi, így a „woke-kultúrában” való teljes elmerüléstől az is távol tartott, hogy soha nem tudtam egyetérteni az abortusz gondolatával, nemhogy alapjogként való értelmezésével.

Még mit sem sejtettem arról, milyen messzire fogok majd távolodni a korábbi nézeteimtől, amikor megismerkedtem a jövendőbeli férjemmel. Hogy ő mit látott abban a rövidre vágott hajú, nagyszájú fruskában, aki az egyetem végén voltam, nem tudom. Én a nyugalom szigetét, a megingathatatlan biztonságot láttam benne. Csodáltam azt a magabiztosságot, amellyel a problémákat kezelte. Évekbe telt rájönnöm, ez valójában nem magabiztosság vagy önbizalom (milyen beszédes mindkét kifejezés): az Istenbe vetett hitét tükrözi az önmagába vetett hite. Engem is mindig arra biztatott, bízzak magamban, mire én mindig csak legyintettem: miért tenném? Hiába mondta volna el idő előtt, valószínűleg úgysem értettem volna meg, amíg magamtól rá nem jövök: Istenben kell magamon keresztül bíznom.

Három és fél éve vártunk a gyermekáldásra, amikor egy különösen fájdalmas pillanatban felfigyeltem rá, hogy nem én vagyok az, aki életben tartja bennem a reményt. Nem is a férjem. Azt éreztem, a remény létezik bennem, akaratomtól és tudatomtól függetlenül, és semmi sem tudja elpusztítani. A szó szoros értelmében azt éreztem, „tartja bennem valami a lelket”. A lelket, amelynek a létezését is vitattam sokáig.

Ahogy lassan teret engedtem ennek a gondolatnak, ahogy lassan elkezdtem átengedni az irányítást, úgy szűntek meg a pánikrohamaim. Ma már tudom, semmilyen terápia nem lehetett volna olyan hatásos, mint az, hogy letettem Isten kezébe az akaratom, a küzdelmem, és megpróbáltam alázatot tanulni. Megértettem, hogy a férjem higgadtsága, amely sokszor szinte dühített, nem az érzéketlenség jele, hanem a feltétlen bizalomé Isten iránt. Megértettem, hogy minél görcsösebben ragaszkodom a terveimhez, annál messzebb kerülnek. Amennyire bosszantottak mindig a csapból is folyó „new age” spirituális bölcsességei, annál érdekesebbnek találtam az eleve elrendelés gondolatát. Amennyire idegennek éreztem magamtól a különböző meditációkat, annyira közel az imát és az orgonaszót, amikor sok év után újra templomba mentem. Ráadásul életemben először – reformátusba.

A férjem hívő református családból származik, sokáig ő maga is tevékeny tagja volt az egyházközségének. Ahogy aztán az élet más városokba sodorta, az aktív jelenlét megszűnt, de sosem került távol a hitétől. Ugyanakkor soha nem is beszélt nekem erről. Kizárólag a kisugárzása, az értékrendje, a cselekedetei „árulták el”, és formáltak át engem titokban. Lassan, ahogy a folyók medre változik. Egymás után találtam rá saját régi elveim cáfolatára, és találtam meg a dühöm és félelmeim forrását a saját hitetlenségemben. Miképp hihettem valaha, hogy én irányítom az életem? És ha így hittem, hát csoda, hogy rettegtem?

Most már értem tehát, hogy a töretlen reménynek bennem isteni forrása van. Épp ezért nem tudok válaszolni arra a kérdésre, mit fogok érezni akkor, ha soha nem lesz részünk gyermekáldásban. Ha az elmúlt öt évre még tíz meddő év jön. Ha „kifutok az időből”. Tudom, ez objektíven lehetséges forgatókönyv, a remény mégsem engedi, hogy elképzeljem. Csak az biztos, hogy végre rájöttem: nem az én kezemben van az irányítás. Ezzel együtt persze nagyon is fontosnak tartom, hogy aktívan tegyünk az egészségünkért, az ajándékba kapott testünk épségéért. És magabiztosságot kaptam, hogy ne akarjak „istent játszani”, ne akarjak beleszólni, ne akarjam előre tudni. „Tudja Isten kívánságod, ád is, mert csak ő adhat...” (745. dicséret). Idővel megtanultam ki is állni ezért a hitemért. Amikor a jó szándékú ismerős felteszi a kérdést: „Még mindig nem álltok sehogy a babaprojekttel?!” Vagy amikor az orvosok nem értik a döntéseimet. Hiszen ők nem tudják azt értelmezni, hogy én most várni tanulok. Pedig így van: várni tanulok. Hittel és bizalommal, ezzel a két új kinccsel, amelyet útközben találtam.

Lapunk esszépályázatának 2. helyezett írása felnőttkategóriában

Szerző: Horváthné Csalló Júlia