..., amelyet Jézus szerint Istentől várhatunk mi is, ha követjük őt?

Jutalma van annak, aki Isten szeretetét árasztja a világba. Valami elképzelhetetlen, nagy ajándék, amely fölülemel minden kívánságunkon. Isten fiaivá válunk, Isten családjához tartozhatunk, isteni természetét örökölhetjük. Ha ő jó a hálátlanokhoz és gonoszokhoz, mennyivel inkább jó azokhoz, akik hozzá tartoznak, jóságát gyakorolják, és az ő akaratát cselekszik! A jóságos Atya anyaian irgalmas azokhoz, akik belőle élnek, azt adják tovább, amit tőle kaptak.

Jézus a hegyi beszédben minden kapcsolatunkba ugyanazt a töltést kínálja: szeressünk. A családtagokat, a barátokat, az ellenséget is. Különböző kategóriák, a legtöbbször nem is hasonlíthatók össze. Az egyik talán könnyebb, a másik nehezebb a szeretet szempontjából. De szinte mindegy, mert nem a saját muníciómból adok. Abból telik, amit Isten ad. Az ösztönös, sokszor megmagyarázhatatlan rokonszenv és vonzódás ugyanis nem számítanak, csak az isteni szeretet. Ellenséggel ritkábban találkozunk. De az életre-halálra szóló csaták között nem könnyű nem gyűlölni, nem lenézni, nem elfutni, hanem adni abból, amivel telve vagyunk. Vállalni mint feladatot, hogy neki is jusson szeretet. Nem érzelmek, csak tettek.

A kérdés igazán az, hogyan születik az istenfiúság. Melyik van előbb? Isten szeretete ránk talál, betölt, átformál, azután abból adunk másoknak, az sugárzik kifelé belőlünk? Vagy először belátjuk, mi akarjuk, igyekszünk a magunk elszánásával Istentől megtanulni, hogy szeressünk, befogadjunk, és azután következik, hogy jutalmat kapunk: Isten fiaivá válunk, azaz megáld szeretetével? Ez utóbbi teljesítményízű, mintha a saját erőnkből izzadnánk ki a magatartást, talán éppen a jutalomért.

Mindig Isten szeretete van előbb. Ő kezdi, megérint és megragad, vonz és csábít arra, hogy a tőle kapott élményt továbbadjuk. Csoda, misztérium ez a folyamat. Jézus közelében megérintődik az ember, megtelik Isten-szerelemmel, ahogy Ady fogalmazza (Álmom az Isten), és még többet, egyre többet akar ebből. Kibékül mindennel, ahogyan a költő folytatja élménye leírását. Istenre néz, nem az emberekre, nem önmagára, csak őt kéri, hozzá imádkozik. Ebben nincs érdek, sem jutalomvárás, nincs semmi más, csak megmártózás Isten szeretetében. Aki onnan jön, az találkozhat bárkivel, baráttal vagy ellenséggel, mindenkire egyformán ragyog belőle az a szeretet. Az ilyen átitatódott ember, amíg csak egyedül Istenre néz és nem az emberekre, nem vár viszonzást. Őt nevezi Jézus a Magasságos fiának (Lk 6,32–35).