Isten előre tudta. Ismeri népét, nem feledékeny. Emlékezett a szabadulás éjszakájára, az aranyborjú körül ugráló izráeliták alakjára, a zúgolódásra és minden más engedetlenségre. A nép soha nem volt kitartó, elsodorta őket a pillanat, a vágy, a csüggedés. Tudta az Úr azt is, mennyi kísértésnek lesznek kitéve, ha a puszta felől érkezve hazát találnak Kánaánban. Új föld, új szokások, új istenek, új ünnepek várnak rájuk; nélkülözés után bőség. Jó lesz, tejjel-mézzel folyó; csak sajnos az ember szívében ritkán jut egyszerre hely az örvendezésnek és az áldást adó Istennek. Így volt ez évezredekkel ezelőtt, és így van ez ma is. Hálátlanok vagyunk. A mai Ige Isten emberismeretéről szól. Aki élvezi az Úr ajándékait, aztán hátat fordít az ajándékozónak, végül nincstelenül kénytelen szembenézni a holnappal. Elhagyod Istent? Megteheted. Ő nem kényúr, nem kényszerít semmire. Nem kell az áldó atyai kéz, inkább a föld isteneit, az olcsót akarod szolgálni? Kánaán ünnepeit akarod ünnepelni? Szabad neked. Csak azzal számolj, hogy az ajándék, Isten áldása ebben az esetben előbb vagy utóbb elmarad. Ő tudja, milyen vagy. Előre tudja, mit fogsz tenni. Mégis azt akarja: maradj vele. Maradj mellette.

Lk 10,1–16

834. dicséret

Isten hű és igaz, akár a kőszikla (4), hirdeti Mózes csodálatos éneke – vele szemben a romlott Izráel áll (5). E feszültség a kezdetektől kísérte az Úr és népe kapcsolatát. Így élt Izráel a pusztában, ez folytatódott a bírák, majd a királyok korában, ezért dörögték feddéseiket a próféták évszázadokon át. De Isten újszövetségi népe sem esik más ítélet alá. Eszünkbe jut Pál szenvedélye az evangélium elferdítőivel szemben (Gal 3,1), az apostol majdnem minden levelének hátterében a keresztyén hit tisztaságáért folytatott küzdelem áll. Ugyanez olvasható ki a keresztyénség többi korai iratából is, míg János első levele eljut odáig, hogy egyenesen az antikrisztus lelkéről beszél, ha valamely lélek „nem vallja Jézust” (4,3). A sort folytathatjuk az egyház történetének megannyi fejezetével, keresztes háborúkkal, inkvizícióval és erőszakos térítésekkel, de elégedjünk meg ennyivel: úgy látszik, az út, amelyen az Örökkévaló és választottai szövetségükben együtt haladnak, félreértésekkel és tévelygéssel van kikövezve. Tanuljuk meg: csak az Úrra érdemes tekinteni. Figyeljünk az Igéjében magát kijelentő Istenre! Ha ezt tesszük, élvezhetjük áldásait, és tévutak sem fognak fenyegetni bennünket.

Lk 10,17–20

658. dicséret

Amikor az Úr a hegyre küldi Mózest, mindig megrázó esemény következik, most sincs ez másképp. Az ígéret földjének határán járunk, kőhajításnyira a Jordántól, amelynek túlsó partján új világ terül el. Izráel népe eddig Egyiptomot, a szolgaság házát és a pusztát ismerte. Már csak pár lépés, és a hazának nevezhető földre érnek. De nem mindnyájan: az engedetleneknek a Jordántól keletre kellett elpusztulni. Mózes sem kerülhette el végzetét, ahogy „Áron is meghalt a Hór-hegyen” (50). Az új világ új embereket, új népet, új vezetőt kíván. Mózes és Áron sokat küzdöttek, álltak a fáraó előtt, vezettek, amennyire tőlük telt, de részt vettek hűtlenségben, és még egy ponton könnyűnek találtattak: „…nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai között.” (51) Mózes vezető volt, a ritka, a hiteles fajtából való. Engedelmessége és hűsége nem kétséges. Mégis meg kellett halnia, nem léphetett be a vágyott földre, mert Izráel közössége előtt nem mutatott mindig a dicsőséges Istenre. Kérdezzük meg, legalább magunkba őszintén tekintve: megragadjuk a vallástétel alkalmait? Mondjuk ki nyilvánosan, hallható szóval is: én az életemet Isten Igéje szerint élem. Számomra egy az Úr és egy a hit (Ef 4,5).

Lk 10,21–24

222. dicséret

Egy ember búcsúzik az élettől. Megrázó pillanat, mindig az. Mi az utolsó szó, amelyet kiejt? Érthető lesz? Alig hallhatóan suttogja el? Mózes, mielőtt meghalt, Istent magasztalta (1–5, 26–29), és megáldotta Izráel fiait (6–25); Istenről és Izráelről beszélt. Ez a férfi „Isten embere” volt (1) – és valóban egész életében semmi más nem foglalkoztatta, csak ez a kettő. Izráel és Isten – Isten és Izráel. Az Úr, aki meglátta népe nyomorúságát, és meglátta őt magát is, az apósa juhait legeltető egykori egyiptomit; és Izráel törzsei, a sajátjai, a szolgák és menekülők, a pusztában vánszorgó szomjazók, a zúgolódók és a törvényt lassan-lassan megismerők népe. Mózes talán jobban ismerte Istent, mint bármely ember, és többet tudott Izráelről, mint akárki más. Nem csoda, hogy élete végén is erről a kettőről szólt. Még egyszer Isten elé vitte Izráelt, és kijelentette, utoljára, milyen mérhetetlen szeretettel szereti övéit az Örökkévaló. A halál előtti utolsó szavak megerősítik Isten választottait: az Úr, a szabadító, a karjában tartja népét. Ez teszi méllyé az áldást. Ezért boldog Izráel. Boldogok lehetünk mi is, ha ezzel a bizonyossággal hunyjuk le örökre szemünket: Isten karjában élhettem le az életemet.

Lk 10,25–37

833. dicséret

A Tóra Mózes halálával ér véget. A Mózes nevét viselő öt könyv a héber Biblia szíve, lelke, közepe, még akkor is, ha a keresztyén olvasók a törvények unalmas oldalait szívük szerint átlapoznák. Ne tegyük, inkább gondoljunk arra: ezek azok a szokások, amelyekhez Jézus is igazította életét. A Tóra megtanít Isten közelében élni, az utolsó fejezet pedig rámutat: aki Istennel élt, az tud vele meghalni is. Mózes halálának elbeszélése ezért szép történet. Mózes elvégezte küldetését, aztán elment, ahova Isten hívta. Felkapaszkodott a hegyre, ott meghalt, betelve az élettel. Sírjának helye rejtve maradt, ezzel megóvta őt Isten a prófétai örökség kiüresítésétől: senki nem emelhetett síremléket neki. Nyughelyét nem kereshetik fel zarándokok, bár az utókor mindig szereti a halott prófétát. Rájuk lehet emlékezni, de erejüktől nem kell félni már. A halott próféta közelében már nem érezzük szükségét, hogy változtassunk életünkön. Csakhogy az Úr épp azért küldte el szolgáit, hogy mi megváltozzunk. Tanuljunk élni a Szentírást olvasva. És tanuljunk meghalni is. Éljünk Istennel és Istennek; így utunk végén hálával szívünkben, akaratában megnyugodva adhatjuk vissza megváltott életünket Urunknak, az élet forrásának.

Lk 10,38–42

266. dicséret

Mit tehet a próféta, ha megszólítja Isten? Mit tehet, amikor alig-alig érthető látomásban tárul fel előtte az Úr dicsősége? Mintha hatalmas vihar közeledne, villámlással, aztán az erőteljes fényből kibontakozik a négy élőlény alakja, majd velük együtt emelkedő és süllyedő kerekeket lát, és egy boltozatot a szárnyas lények feje felett, mindezeken túl trónszék sziluettje bontakozik ki, azon pedig egy ragyogó alak… Látja az elmondhatatlant. Tudja talán, hogy Isten szólítja, de mintha kimondani sem merné, annyira hihetetlen: idegen földön, távol Jeruzsálemtől, ahol és amikor senki nem várja, megjelenhet az Úr. Az Örökkévaló látja elhurcolt népét, látja a foglyokat, és megjelenik, mert mondanivalója van számukra. Kiválasztotta Ezékielt, felragyogtatta előtte dicsőségét. A próféta, átélve az átélhetetlent, és látva a láthatatlant, leborul. Isten dicsősége az Úr hatalmát teszi egyértelművé, jelenlétét bizonyítja, mert ő a legreménytelenebb helyzetbe került emberhez is szólni akar. Ennek felismerése a hódolat ideje; a prófétának szólnia sem kell, üzenet még nincs. Néha csak ennyit vár Isten: borulj le előttem, ember! Te teremtmény vagy, én alkottalak. Ha Isten szól, imádjuk őt! És hallgassunk.

Lk 11,1–13

333. dicséret

A prófétai küldetés gyötrelmes. Talán nem kellene annak lennie, hisz az elhívó Úr tiszta Igéjének hirdetése a feladat. A próféta Isten embere, aki nem rak szolgáira erő feletti, elhordozhatatlan terhet. Akkor miért nehéz mégis a küldetés? Nem a küldő, hanem a befogadó, helyesebben a be nem fogadó keményszívűsége, makacs engedetlensége miatt. Az ember miatt, aki ellenáll Isten irgalmának is, a szeretetnek is, a hűségnek is. Nem kell az Ige ebben a világban, nem kell Isten sem. A világosság fénylik, a sötétség nem fogadja be – ősi törvényszerűségnek tűnik ez (Jn 1,5). Isten azonban soha nem mondott igent erre a bűnből fakadó, e világi törvényszerűségre. Ő azt akarta és akarja, hogy az ember jobbítson útján, és forduljon felé. Urunk a megtérő bűnösökben gyönyörködik, ezért küldte el prófétáit a legreménytelenebb helyzetbe, a legmegátalkodottabbak közé is. Ezért jött Isten Fia, Jézus Krisztus ebbe a világba, a saját világába, ahol őt sem fogadták be (Jn 1,11). Reménytelen talán ez a helyzet, ha emberi módon próbáljuk megérteni. Miért nem adta fel az Úr? Hogy nem fáradt bele évszázadokon át? Mi rég hagytuk volna végső vesztébe rohanni ezt a világot. Ő azonban nem ember. Ő a mi Istenünk. Ő irgalmas.

Lk 11,14–18

617. dicséret