„A mi papunk is folyton siet, egy perc után már toporog, hogy mennie kell” – jegyzi meg egy középkorú férfi a boltban kesernyés mosollyal az arcán, amikor rövid társalgás után sietősen búcsúzom. Újfent rádöbbenek, hogy nemcsak az életünk gyorsult fel, de a hivatásunk is. Hašek Švejkjének egy jelenete villan fel. Úgy rohangásznak az Úristennel, mint az ördögök – vágja oda a rohanásban kifulladt házmesterné a konflissal nyargaló tábori lelkész és Švejk után.

Néha az az érzésem, csak a konflis változott. Hol vannak már az egyik nyugdíjas kolléga által felidézett idők, amikor ők csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül bekopogtak egymáshoz egy többórás, ráérős, kedélyes csevejre, ebédre. Manapság gyakran példálózunk a rendszerváltozás előtti lassúbb világkorszakkal, amikor az összetartozást, a rendszerrel szembeni alternatívát, a hazug világban az igazság kis szigetét jelentette számunkra a templom. Emlékszem olyan karácsony esti alkalomra, amikor késve érkeztünk, ezért már csak a bejárat mögötti zsúfoltságban állhattuk végig a szentesti istentiszteletet. Azóta a globális világkorszak szétaprózta az életünket. Közösségre vágyunk, de hiába a hívás, mert az időnk diktál.