„A mi papunk is folyton siet, egy perc után már toporog, hogy mennie kell” – jegyzi meg egy középkorú férfi a boltban kesernyés mosollyal az arcán, amikor rövid társalgás után sietősen búcsúzom. Újfent rádöbbenek, hogy nemcsak az életünk gyorsult fel, de a hivatásunk is. Hašek Švejkjének egy jelenete villan fel. Úgy rohangásznak az Úristennel, mint az ördögök – vágja oda a rohanásban kifulladt házmesterné a konflissal nyargaló tábori lelkész és Švejk után.

Néha az az érzésem, csak a konflis változott. Hol vannak már az egyik nyugdíjas kolléga által felidézett idők, amikor ők csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül bekopogtak egymáshoz egy többórás, ráérős, kedélyes csevejre, ebédre. Manapság gyakran példálózunk a rendszerváltozás előtti lassúbb világkorszakkal, amikor az összetartozást, a rendszerrel szembeni alternatívát, a hazug világban az igazság kis szigetét jelentette számunkra a templom. Emlékszem olyan karácsony esti alkalomra, amikor késve érkeztünk, ezért már csak a bejárat mögötti zsúfoltságban állhattuk végig a szentesti istentiszteletet. Azóta a globális világkorszak szétaprózta az életünket. Közösségre vágyunk, de hiába a hívás, mert az időnk diktál.

Mennünk kell munkába, hivatalba, a gyermekkel iskolába, edzésre, orvoshoz. Időpontok szorításában loholunk. Ennek az örökös rohanásnak a feloldása a Cseri Kálmán által emlegetett csendes óra, az istentisztelet békéje, amely a XXI. század siető embere életének ékes ellentéte. Amikor a beálló csendben egészen más hatások és üzenetek szólítanak meg minket, mint egész héten át. Minél inkább változik az életünk, annál nagyobb a kontraszt a világ és az istentisztelet között. Ennek ellenére úgy vélem, értelmetlen lenne behozni a világot a templomba, mert nem azt keressük ott. Nem a nagy képernyők látványa, csodája izgat, hanem az életünkre reagáló isteni válaszadás lehetősége vonz. Az életmódkönyvek és az életviteli edzők világában már-már belefullad az ember számtalan próbálkozásának keserű csalódásaiba. Mert saját gyenge, elfogyó erejéből kellene változnia, mert a megannyi összeolvasott és drágán megfizetett tanácsot neki kellene valamiképp megvalósítania, alkalmaznia. És ez, néhány példától eltekintve, sehogy sem akar működni. Így végül feladja.

A csendes óra ezért több, ezért más. Olyan megállóhely, ahol Isten csatlakozik hozzánk; megfáradt, válaszkereső életünkhöz. Betölti, kiegészíti, gyógyítja az emberi ürességet és magányt. Nem tanácsot ad, nem életvezetési pontokat sorol fel, hanem önmagát adja az én gyengeségemhez. Lélekkel teljes jelenlétét. Nekem, neked. Eleinte egészen furcsa lehet ez a megállást kísérő csend. A megnyugvás állapota. Az elcsendesedés a gyors ritmusú pörgésből. De amikor hozzászoksz, már várod és igényled, és az életed része lesz a vasárnapi csendes óra.