Tudni önről, hogy a kolozsvári teológia elvégzése közben és után, 1998–2000 között a Bölöni Református Egyházközség helyettes segédlelkésze volt. Mi vezette a katedra felé a szószék helyett?

Harmadéves teológiai hallgató voltam, amikor elkezdtem mélyebben foglalkozni az egyháztörténettel, tehát nemcsak egyszerű tárgyként tanultam, hanem hozzáfogtam kutatni is. Megtetszett az egyik belsős pályázati lehetőség, erre jelentkezve kezdődött maga a kutatás, nagyon szerettem. Ezt a munkát negyed- és ötödéven is folytattam, akkor diákszeminaristaként dolgoztam az egyháztörténeti professzor, Buzogány Dezső mellett.

Ezek után 1998-ban, amikor elvégeztem a teológiát, számomra nem volt kérdés, hogy lelkipásztor leszek, nem is volt arra lehetőség, hogy a kutatói pályán maradjak. Lehettem volna kollégiumi lelkész Kolozsváron, vagy egy városi gyülekezet segédlelkésze, de én ezt sem akartam, falun szerettem volna szolgálni. Bölönbe kerültem helyettes lelkipásztornak. Ám amikor 1999 őszén a kolozsvári teológián kibővítették a tanári kart, megpályáztam a helyet, meg is nyertem, így kerültem 2000 februárjában gyakornok oktatóként a Protestáns Teológiai Intézethez, Tonk Sándor és Buzogány Dezső mellé.

Mi vonzotta az egyháztörténetben, milyen tanulságokat vont le a kutatásaiból?

A mai napig nagyon szeretem, érdekel, mi bújik meg egy-egy történet mögött. A huszonöt éves teológiai tanári pályafutásom alatt megtanultam, hogy a történelem lényegében lezárt események sorozata, amelyeken nem lehet változtatni, viszont tanulságuk máig kihat. A diákjaimnak is gyakran mondom, hogy ha valaki érti az egyháztörténetet, akkor érti a mai helyzetet is. A történelem lényegében tanítómester, nem lehet és nem is kell megspórolni az oktatását, hanem használni kell, mert számos mai helyzetet megérthetünk általa, sok ma is felvetődő kérdésre megtalálhatjuk a választ a múltban.