Református családból származik, lelkipásztor felmenőktől. Hogyan hatott ez a gyermekkorára?

Kárpátalján, méghozzá a hajdani Szovjetunióban születtem és nőttem fel, ekkor jártam iskolába, egyetemre is. A kommunista rendszer a hitéletre is rányomta bélyegét, nem gyakorolhatták szabadon a vallásukat az emberek, tilos volt a gyermekekkel és a fiatalokkal való mindennemű foglalkozás. De mivel anyai nagyapám református lelkész volt, a családunkban a hit hozzátartozik a mindennapokhoz, engem is így neveltek a szüleim. Anyukám imádkozni tanított, bibliai történeteket olvasott, énekeltünk. Elmondták nekem, hogy nagyapám otthon keresztelt meg, ő készítette fel a konfirmációra a húgomat, egy barátunk fiát és engem, együtt konfirmáltunk – a hátsó szobában. Azóta sincs konfirmációs emléklapom. A meghitt, ünnepi templomi pillanatok kimaradtak, de a lényeg nem: huszonéves koromra már elért a szívemig az evangélium.

Hogyan formálódott önben a hit?

Miután összeomlott a Szovjetunió, szabadabbá vált a hitélet Kárpátalján is, ifjúsági alkalmakat is szerveztek. Korábban Magyarországra jöttek át a fiatalok, egy itteni lelkész tartott nyári táborokat nekik. Mégsem ilyen alkalommal jutottam hitre. Már sok mindent tudtam a Bibliáról, Istenről, személyessé azonban egy bibliaolvasáskor vált. A zsidókhoz írt levélben szerepel ez az Ige: „Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk.” Ez az egy mondat akkor megválaszolta az összes kérdésemet, és bizonyosságot adott, hogy Krisztus énértem is megjelenik Isten színe előtt. Az a vallásos keretrendszer, amelyben neveltek, akkor belső átéléssé vált, és tudtam, hogy rám is érvényes. Megértettem, hogy Krisztusban békességem lehet Istennel, és igenis, van üdvösségem. Kérésemre a nagymamám díszes betűkkel be is írta ezt az Igét a Bibliám elejére, ma is azt használom. Ezenkívül egy jánosi Ige vált meghatározóvá: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon.” Isten méltónak talált arra, hogy az ő dicsőségére tegyek bármit, amit elém hoz. Ilyen a presbiterség, sőt a gondnok feleségének lenni is.

1994-ben költözött Magyarországra, azóta nevelőtanár a Sárospataki Református Kollégiumban.

Otthon ódákat zengtek a kollégiumról, mert nagyapa oda járt gimnáziumba és teológiára, majd két évig tanított a főiskolán. De Sárospatakra járt a dédapám, az ükapám is. Úgy nőttem fel, hogy nagyapám asztala fölött ott lógott a pataki kórustabló. Amikor átköltöztem, épp nevelőtanárt kerestek, jelentkeztem, felvettek. Ismerős közeg, otthon érzem magam benne. Korábban matematikát és református hittant tanított, a kollégiumban szociális és családsegítő, lelkigondozói feladatokat is ellát.

Hogyan fér össze a matematika a lelkigondozással?

Sehogy. Egy évig tanítottam matematikát, az az alapképzettségem, de nem gyakorlom, és egyáltalán nem bánom. Kényszerpálya volt, ám visszanézve azt látom, kellett ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek, ugyanis az alapdiplomára épült a többi. Anélkül nem járhattam volna a nagykőrösi tanítóképzőbe, illetve a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetébe, ahol a lelkigondozói képzettségemet szereztem.

Gyakran van szüksége a lelkigondozói tapasztalataira a kollégiumban?

Az utóbbi években egyre inkább, ezért is kezdtem el tanulni. Láttam, hogyan gyűrűzik be a sok lelki nehézség a kollégiumba. A ritkább az, amikor a diákok keresnek meg gondjaikkal, ehhez már kell kialakult kapcsolat, a bizalom megléte. Jellemzően én lépek oda hozzájuk, ha látom, hogy valami bántja őket.