Az előzetes online regisztrációhoz kötött jelentkezés után az egyház minden korosztálya és földrajzi területe képviseltette magát. A hatalmas érdeklődés közepette zajló eseményen húsz előadó és előre megszavazott hozzászóló gondolatait hallgathatta meg a közönség, köztük a konferencia kezdeményezőiét. Az ötórásra tervezett alkalmat négy tematikus szekcióba foglalták az ötletgazdák. Az első szekcióban a kegyelemtan és a megváltástan álltak a középpontban: arra a kérdésre keresték a választ, hogyan illeszkedik a kegyelem a református tanításhoz, és milyen etikai dilemmákat vet fel a bűn és a megbocsátás viszonya.

Kodácsy Tamás Szentségtörésbe keveredve című előadásában hangsúlyozta, ha az emberek nem csatlakoznak szívesen a református közösséghez, az a hit hitelességét kérdőjelezi meg. Szerinte az elmúlt évben a kegyelem vált a szentségtörés áldozatává, elvesztve református jelentését, mivel az ártatlanságra hivatkozó kegyelemkérés ellentmond a sola gratia elvének, feltételhez kötése torzítja annak valódi jelentését. – Nem az a kérdés, hogy a püspök lemondjon-e, hanem az, hogy mi lemondunk-e arról, hogy egyházunk református maradjon – zárta előadását.

Nagy Károly Zsolt, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem tanára, kulturális antropológus A nyelv megtérése című előadásában arra hívta fel a figyelmet, nyelvi megújulás nélkül nincs valódi megújulás. Az előadó szerint az egyházi közbeszéd átalakulása nélkül a tettek sem változhatnak, mert a nyelv eszköz a minket fogva tartó struktúrák lebontására. Példaként említette a Bethánia-mozgalom kommunizmus alatti felszámolását, amikor a hatalom nyelvi eszközöket használt: a „bethánizmus” fogalma az ébredés korábbi motorját annak ellenségeként tüntette fel. Hozzátette: ez a logika ma is jelen van a politikai címkék, mint a „liberális” vagy „progresszív” használatában. Az egyház nem nézett szembe a múlt bűneivel, és ez máig hat a nyelvhasználatra és a gondolkodásra. A diktatúra örökségeként kettős beszéd, elbizonytalanodó teológiai fogalmak és politikai terminológia uralja az egyházi nyelvet. Nagy Károly Zsolt szerint a személycserék önmagukban nem hoznak változást. Az egybegyűlteket közös bűnbánatra és valódi cselekvésre hívta. – Isten az egy igazságot sokunknál tette le. Össze kell raknunk – zárta beszédét.

Masri Mona Aicha, az ELTE Misszió lelkésze A sérülés esztétikája című előadásában Jacques Derrida gondolatát idézte: „Nincs költemény baleset nélkül, sem olyan költemény, mely ne tátongana nyitott sebként”. Ezután az egyház fájdalomkerülő gyakorlatát kritizálta. Feltette a kérdést: – Miért nem gondolkodunk el, hogyan cseng ma a kegyelem szavunk? – tette fel a kérdést. Hangsúlyozta: a valódi megújulás a sérülésen és Krisztus örök sebén keresztül történik. A szekció végén két hozzászólás hangzott el.

Koncz Karola teológiai hallgató Kegyelem és felelősség – fiatal szemmel címmel osztotta meg gondolatait. Szerinte az elmúlt évben felnyíltak az egyéni és közösségi sebek, és az egyháznak feladata ezek őszinte vállalása és a gyógyító közösség építése. Pál Lajos ügyvéd és presbiter a kegyelem jogi vonatkozásairól beszélt. Úgy látja, a jogi érvelések gyakran félreértik a fogalom lényegét: „kegyelmet csak bűnös kaphat, mert ő szorul rá” – tehát nem cselekedeteken alapul, és míg a világi esetben mérlegelhető a méltóság, az isteni kegyelemben nincs feltétel. A konferencia második szekciója egyháztörténeti megközelítésen keresztül vizsgálta a református egyház megújulási törekvéseit és azok tanulságait.

Szabó Előd református lelkipásztor és teológiai tanár előadásában hangsúlyozta, hogy egyházunk történelmét megrázó események és az azokat követő megújulási törekvések jellemezték. Ravasz László egykori dunamelléki püspök és a Református Megújulási Mozgalom gondolataira utalva kiemelte: Isten kegyelmét csak bűnbánattal és engedelmességgel kérhetjük. Ehhez elengedhetetlen, hogy felismerjük és kimondjuk: az elkövetett bűnökben mindannyian részesek vagyunk. A közös bűnvallás alapja a személyes Krisztus-hit megtalálása, ebből fakadhat az a prófétai hang, amely másokat is a helyes útra terel. Ugyanakkor figyelmeztetett: ha csak a múlt bűneit valljuk meg, a jelenét nem, akkor a feladatot csupán félig végezzük el. Rámutatott: a Szentlélek ereje nélkül minden megújulási szándék pusztán emberi törekvéssé válik, amely végső soron romboláshoz vezet. Így a jelenlegi forrongás közepette is az az első lépés, hogy mindannyian megvalljuk bűneinket – a sajátjainkat, nem másokét.

Földváryné Kiss Réka egyháztörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense előadásában bemutatta az egyház anyagi függését az államtól évszázadokon át. Bár 1848 és 1867 között megvalósult a vallási egyenjogúság, a finanszírozás kérdése megoldatlan maradt, különösen a lelkészek és tanítók fizetése terén. A XX. században Ravasz László az önfenntartó egyház eszményét hirdette, de később elismerte, hogy a külső építkezés felülmúlta a belső lelki megújulást. Karl Barth nyomán hangsúlyozta: az állam és egyház viszonya soha nem lesz feszültségmentes, folyamatos korrekcióra szorul. Előadását így zárta: – Az a feladat vár ránk, hogy lelkivé tegyük a magyar kálvinizmust – zárta előadását.

Zsengellér József teológus, egyetemi tanár előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kegyelmi ügy kapcsán olyan igemagyarázatok is napvilágot láttak, amelyeket a Szentírással való visszaélésnek tart. Szerinte ez az „abúzus” emberi gyarlóságunkból fakad, és időnként mindannyian hajlamosak vagyunk rá. Kiemelte, ha nem hatolunk az Ige mélyére, csupán a felszínt érintjük, alapos teológiai felkészülés nélkül elvész a lelki mélység.

Hozzászólóként Csűrös András lelkipásztor, egyetemi adjunktus hangsúlyozta, hogy az egyház élete mindig is a nyilvánosság előtt zajlott. A reformátorok ezt jól felismerték, és egyszerű, érthető módon szóltak a néphez, míg ma gyakran a sikerkommunikáció hamis mítosza uralja az egyházi megszólalásokat. Rámutatott: a szószéket sokszor bástyaként használjuk, nem pedig hegyként, ahonnan Isten szavát hirdetnénk.

Karsay Eszter hozzászólásában emlékeztetett arra, hogy téves párhuzamot vonni a reformáció kora és a jelen között, mivel akkor az istenhit természetes része volt az emberek életének, míg ma Magyarországon erős egyházellenesség tapasztalható. – Ha az édesanyámmal gond van, nem megyek át a szomszédba elmondani. Beszéljük meg családon belül, ne az ellendrukkerekkel – hangsúlyozta.

Az egyház és hatalom kapcsolatáról szóló harmadik szekciót Fazakas Sándor lelkész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanára, a Tiszántúli Református Lelkésztovábbképző Intézet vezetője a tekintély válságáról szóló előadásával nyitotta meg. Szót ejtett az egyházon belüli tekintély válságáról is, véleménye szerint manapság gyakran megfeledkezünk arról, hogy tisztségviselőink csupán a „megbízó”, vagyis Isten tekintélyéből részesednek – ez adja az általuk betöltött pozíciók méltóságát. Szerinte napjainkban az egyházi vezetők tekintélyét sokszor inkább társadalmi vagy egyházjogi státuszuk határozza meg, miközben előfordul, hogy kibújnak a felelősség alól. Figyelmeztetett arra is, hogy az egyházi tisztségeket nem szabad hatalomként értelmezni, sem politikai vagy társadalmi érdekek szócsövévé tenni.

A hibák kapcsán pedig nem az utólagos igazolást, hanem az őszinte megbánást tartotta fontosnak. Luthert idézve zárta gondolatait: a hívő közösségnek joga van megítélni tanítóit. Isten és a mammon címmel tartott előadást Pecsuk Ottó lelkész, amelyben először a pénz és az anyagi javak bibliai értelmezéseit járta körül, majd azzal folytatta, hogy ma is komoly veszély fenyegeti az egyházat: az anyagi gyarapodás felé forduló gondolkodás ugyanis gyengíti a hitet. – Igyekszünk palástolni kínosnak tűnő gazdagodásunkat, mert van az a mértékű vagyonfelhalmozás, amely már vádirattá válhat – fogalmazott. Úgy vélte, napjainkban bizonyos vagyontárgyak kilobbizása, visszaszerzése gyakran anélkül történik, hogy valósan átgondolnánk, egyházi szolgálatunk mely területén lenne valóban szükség ezekre.

Visky András író, egyetemi tanár szerint az egyház a politika fogságába került, és ezt intézményi reneszánszként értelmezi, miközben elveszíti belső szellemi ellenállóképességét. Úgy véli, az egyházat nem a kegyelmi ügy ténye, hanem a társadalmi felháborodás rázta meg, és ha ez elmaradt volna, a belső figyelmeztető jelek is elnémulnak. Kiemelte, hogy a magyar református egyház visszavonta szellemi és kulturális ajánlatait a társadalom felé, hiányoznak a cenzúramentes megszólalási felületek, az intézmény pedig a politikai regnálások és hallgatások logikája szerint működik. Úgy látja, az egyház ma elfogadja, hogy farkasbőrbe bújt bárányok képviseljék a közösséget, miközben a farkasnyelven való megszólalás bocsánatos taktikai lépés lett. Hangsúlyozta, hálával tartozunk azoknak a világi személyeknek, akik önvizsgálatra és bátor lépésekre késztetik az egyházat. – Ha Isten velünk, könnyen lehet ellenünk is, hogy igazán velünk lehessen – zárta gondolatait.

Thoma László szerint a vezetés elengedhetetlen, de veszélyeket rejt, mert torzíthatja a vezető személyiségét és a közösség működését. A modern ember a hatalom bűvöletében él, noha a Biblia szerint az uralom helytartói szerep, amely az Úrra mutat. A vezető akkor torzul, ha túlzottan bízik saját ítéletében, és elveszíti a valóságérzékét, amit a nárcizmus tovább súlyosbíthat. A közösség pedig abban hibázhat, ha a vezetőtől várja azt a biztonságot, amelyet csak az Úr adhat. Ilyen helyzetben Isten kiszorulhat a közösségből. A gyógyulás az elveszettségtudattal kezdődik, amely bűnbánathoz vezet. Thoma László szerint az istenfélő vezetőt és közösséget az jellemzi, hogy egyre kevésbé tartják fontosnak önmagukat, és alázattal szolgálják Istent.

Bereczky Örs budakalászi lelkipásztor szerint visszaélés a lelkészekkel szemben az önfenntartás hirdetése, miközben a gyülekezetekhez nem jutottak el az egyszázalékos adófelajánlások. Úgy látja, a rendszeren lefelé „csorgó” adományokból minden szinten „lecsípnek”, így alig marad valami a egyházközségeknek, amelyek pedig a közalap befizetésével az egyházmegyét, az egyházkerületet és a Zsinatot is finanszírozzák. Problémának nevezte azt is, hogy a rendszerváltozás óta az egyház túl sok intézményt vett át, amelyek egy részét nem tudja megfelelően működtetni.

Szabó Zsolt, a Károli-egyetem alkotmányjogi tanszékének egyetemi docense A hatalomközpontú egyháztól a Krisztus-központú egyházig című hozzászólását a lelkészközpontú és túlságosan centralizált egyházszervezet kritikájával kezdte. Gyülekezeti tagként úgy látja, mindez hatalmi gócpontok kialakulásához vezet, és a református egyház vezetése már alig különbözik a katolikusétól. Miközben az egyház öregszik és zsugorodik, a központi bürokrácia növekszik, elszakadva a gyülekezetektől. Az Elnökségi Tanácsot központibizottság-jellegű fórumnak tartja, és úgy véli, a Zsinatnak inkább lelki-hitvallási kérdésekkel kellene foglalkoznia. Az egyházkerületek létét feleslegesnek tartja, és hangsúlyozta: az egyház megújulásához díszletgondnokok helyett elhivatott presbiterekre van szükség.

A konferencia negyedik szekcióját Gaál Sándor esperes, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense Térdre ereszkedve vagy kényszerítve – az egyház önértértelmezésének elvi és gyakorlati kérdései című előadásával indította. Arra hívta fel a figyelmet, nem mindegy, hogy az egyház önként ereszkedik-e térdre az Atya előtt, vagy külső kényszer hatására. Szerinte az egyház krízise ritkán vezethető vissza egyetlen pontra vagy személyre, ezért rendszerszinten kell vizsgálni a problémák forrását. A megoldás nem pusztán intézkedések kérdése, hanem az önazonosság megtalálásán múlik, amelynek lényege, hogy az egyház nem a maga jogán létezik, hanem az Ige által.

Célként a „Jézus nevére minden térd meghajoljon” üzenetét jelölte meg.

Molnár Ambrus balassagyarmati lelkipásztor szerint mire a megújulás igénye felmerül, az egyház állapota valójában rosszabb, mint ahogy látszik. Radikális lépésekre van szükség, de több szeretetre is, mint felháborodásra. A legfontosabb kérdés szerinte az, orvosolhatók-e még a meglévő problémák. Sem a teljes dekonstrukciót, sem a reformok hiányát nem tartja járható útnak, és figyelmeztetett: ha az egyház nem reagál az alapvető bibliai elveket megkérdőjelező új elméletekre, például a nemiség kérdésében, a gyülekezet vallásos érdeklődésű civil szervezetté válhat. Különbséget tett a romboló változtatási szándék és a valódi, mélyreható reformok között, amelyek feltárják az igazságot. Szerinte sok reformjavaslat nem hatol elég mélyre, és csak felszínes megoldásokat kínál. Rámutatott, hogy a reményt ma gyakran politikai síkra terelik, pedig a megújulás kulcsa az Isten Igéje iránti engedelmesség. Figyelmeztetett, hogy az identitás megőrzéséhez elengedhetetlen a szeretet Jézus Krisztus és az egyház iránt. Ha ez csökken, ne a kiemelkedő, hanem a szorgalmas lelkipásztorokra tekintsünk példaként. Hangsúlyozta: a szeretet hiánya a legjobb egyházban is láthatatlanná teszi az evangéliumot, míg megléte, még ha olykor vakká tesz is a hibákra, nélkülözhetetlen a megújuláshoz.

Füsti-Molnár Szilveszter lelkész arra mutatott rá: az egyház megosztottsága és a világi hatalomhoz való közeledése veszélyezteti a hitelességét, mert a politikai hatalom önérdekű. Úgy véli, a rendszerváltás után az egyház inkább a vagyonszerzésre koncentrált, míg a gyülekezeti élet megújítása csak szórványosan valósult meg. Az egyház hatalmi játszmák részévé vált, teológiai és prófétai feladatai háttérbe szorultak. Ez az út a mai egyházi közösség saját választása, ezért sem egyénileg, sem közösségként nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól. A látható egyház megújulása nem személycserékben vagy az öncélú hatalomgyakorlásban rejlik, hanem a szolgálat alázatában rejlő erő felfedezésében.

Sándor Balázs kisoroszi lelkipásztor hozzászólásában kiemelte: a politika önmagában nem tisztátalan, és a keresztyéneknek nem szabad teljesen átengedniük azt a hitetleneknek. Úgy véli, Jézus is politizált, és a hívők politikai felelőssége, hogy érvényesítsék az Úrtól kapott látást, és kimondják, amit Isten rájuk bízott. Kiemelte, hogy Balog Zoltán püspök felelős vezetőként képviselte az egyházat, amikor megszólalt, de az egyház a világi támadások hatására magára hagyta őt, némelyek a megfeszítést követelők közé álltak. Ugyanakkor Tar Zoltán érd-parkvárosi református lelkipásztor szerint az egyháznak el kell döntenie, milyen püspökre van szüksége a XXI. században – hittudósra, lobbistára vagy missziós szemléletűre.

Gyimóthy Géza, a Tatai Református Egyházmegye volt főgondnoka pedig arra szólította fel az egyházat, mondjon le arról, amit jogtalanul szerzett meg és nincs rá szüksége, például az Alkotmány utcai ingatlanról. Szerinte az egyház ezzel visszaszerezheti hitelét a társadalom előtt, de ha nem önként teszi meg, az az egyház végét jelentheti.

Gégény István katolikus teológus reményét fejezte ki, hogy a katolikus egyház is tanulhat ebből a református példából, mivel – Fabiny Tamás evangélikus püspök szavaival élve – a konferencián „beszélgető egyházzal” találkozott, nem hallgataggal vagy fecsegővel. A konferencia zárásaként Pecsuk Ottó megköszönte a nagyszámú részvételt, külön kiemelve, hogy olyanok is eljöttek, akik eltérő nézeteket képviseltek. Hangsúlyozta, hogy a kritikus hangok az egyházi szeretet és aggódás jelei. – Ez a konferencia nem rendelkezik hatalommal, de a szavaknak igenis, van ereje – utalt Szárszóra és Luther téziseire. Bejelentette, hogy a közös gondolkodást októberben, a reformáció hónapjában tervezik folytatni.