... néha fájdalmasabb annál, mint ha valaki elutasít, vagy szembesít az igazsággal. Egyszer Jézus is hallgatott, amikor egy kánaáni asszony kiáltott hozzá. Csak kitartó könyörgésére szólalt meg, de az sem volt kedvező válasz. Ott, úgy tűnik, az asszony hitén és szeretetén fordult a történet gyógyításba (Mt 15,21-28). Más helyzet azonban, amikor az ember hallgat sértettségből, görcsös betegen, bénultan, amit csak Jézus isteni ereje tud föloldozni. Egy rövid mondat, amelyen talán el sem időzünk, pedig nagy csoda: „Egyszer Jézus egy néma ördögöt űzött ki, és amikor kiment az ördög, megszólalt a néma" (Lk 11,14). Isten ígérete népének az, hogy amikor nem tud, nem mer kiáltani hozzá, ő akkor is meghallja, ha a szívük visszatér hozzá: „Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok...” (Ézs 65,24).

Mindent meg lehetne beszélni vele, azután az emberekkel is, ha a hallgatás démonát Jézus kiűzi belőlünk. Mert van, aki végtelen szóáradattal hömpölygő, folyamatos beszéddel hallgat a lényegről, leplezi igazi problémáját, sebeit. Mondja, mondja, ,se pont, se vessző", levegőt sem vesz, csak valaki rá ne kérdezzen, igazán mi van benne, kicsoda ő. Talán fél attól, amit másoktól hallana, amit kérdeznek, egyáltalán a valódi kapcsolat kialakulásától, attól, hogy meg kellene mutatnia magát. Mert így valóban közük lenne egymáshoz, mélyebben találkoznának. Beszél, hogy ne kelljen a valóságot mondani. Van, aki viszont a hallgatásába zárkózik, kizárva minden közeledést. Ki oldja fel a nyelvét, még inkább a szívét, hogy megnyíljon? Előfordul, hogy nincs más megoldás, csak az elhallgatás, ami védekezés, önvédelem is egyben, nehogy belekössenek a szavaiba, félreértsék, megsebezzék.

Fájdalmat rejt minden némaság. Mert társas lények vagyunk, kapcsolatra vágyunk, és a beszéd a legnyilvánvalóbb, legvilágosabb eszközünk az énközléshez. Házassági, családi viszályok és véres szócsaták után lehet, elnémulunk, hogy tragédia ne történjék. Lehet, hogy egy fedél alatt maradunk páros magányban, elnémulva. De a hideg vagy gyűlölködő csönd őrjítő feszültségében. Ha marad az állandó harckészültség, hátha megszólal, és újra bánt a másik, felőrli az energiánkat. Nem mindig vagyunk képesek a tisztázó beszélgetésre. Néha nem lehet remélni, hogy akár jóindulattal is ki lehet bogozni az összekuszálódott, bonyolult szálakat.

Isteni segítség nélkül nincs megoldás. Mert „köztünk a roppant jeges űr lakik” (Tóth Árpád). Idő kell a szelíd csöndben, érlelődés Krisztus szeretetében, hogy újra bizalom szülessen és hit: őbenne mégis... van gyógyulás.