Az embereknek mindig is voltak példaképeik. Hősök, akikre felnézhetnek valamiért, akik reményt keltenek és megmutatják, hogy képesek lehetünk jó emberként élni, nemes tetteket végrehajtani. De mitől lesz valaki példakép? Egyáltalán kik a hősök? A filmekben látott akcióhősök volnának azok? Vagy a háborúk győztesei? Esetleg az orvosok, a tűzoltók, akik életeket mentenek?

A mai világban mindnyájunknak más-más példaképeink vannak, különböző embereket tartunk inspirálónak. Némelyek énekesekért, színészekért rajonganak, mások sportolókért, bárkiért, akit szeretni tudnak. Valakiért, aki olyan húrt pendít meg a lelkünkben, amely gyönyörű hanggá formálódik, és szép lassan elkezd egy dal íródni bennünk...

A hit útján is szükségünk van valakire, aki irányt mutat. Szerencsére a Bibliában bőven akad olyan személy, aki valamiben kiemelkedik, fölénk magasodik; mi pedig akár követhetjük az árnyékát, és igyekezhetünk felérni hozzá. Nem könnyű hitben élni a mindennapokat, amikor oly sok minden elnyomhatja Isten hangját. Hiszen az erős hit nem érhető el pillanatok alatt.

Tanulni kell hittel élni. Vannak mai, modern tanítók, lelkészek, hittantanárok, akik segíthetnek minket. Mégis mi lehetne inspirálóbb, mint olyan hősöktől tanulni, akik életükkel, Istenbe vetett hitükkel úgy hatottak a világra az Úr által, hogy bekerültek a Szentírásba? Mózes nem volt szónok, nem is álmodott arról, hogy képes lehet egy népet irányítani, mégis vezetővé tette őt Isten; és bár nem állt készen arra, hogy egy hatalmas nemzet problémáit oldja meg nap mint nap, Isten mégis késszé tette. Nóé mások szemében átlagos lehetett, élte a maga életét, míg egy nap az Úr kiválasztotta egy nagy feladatra. Fogalma sem volt, mi vár rá, de ő igaz ember volt, bízott a Teremtőjében, és várt és várt; a türelme elfogyhatatlannak tűnt, mert hitt Istenben.

Ahogyan Dávid is, aki szintén kis ember volt hétköznapi élettel, majd egyszer csak Góliát előtt találta magát, és az Istenbe vetett hitével olyan bátorságról tett tanúbizonyságot, amelyet mindenki megirigyel. Majd királlyá vált, a mély vízbe dobták, de ő helytállt, mert a bizalma rendíthetetlen volt Istenben.

Ábrahámot is jellemezte ez a tulajdonság, hiszen Isten őt is kimozdította a megszokott életéből, olyan útra küldte, amelyről Ábrahámnak fogalma sem volt, hogyan végződik majd, de végül az Úr egy nép atyjává tette. József a padlóra került, pontosabban a kútba… de Isten segítségével felállt onnan, nem fordított neki hátat, és ő megjutalmazta Józsefet. Aztán ott van Dániel is, aki a legfenyegetőbb veszélyek között sem vesztette el a hitét, hűségesen kitartott az Úr mellett, és nem tagadta meg őt. Keresztelő János még a vérszomjas tekintetek között sem szűnt meg hirdetni a Teremtő Igéjét, és nem vont vissza semmit, amikor veszélyes helyzetben találta magát. Krisztus tanítványai (szinte mind) nekiindultak a világnak, és a Szentlélek áldásával továbbadták, amit Uruktól hallottak, nem törődve az életveszéllyel.

Rengetegen vannak még, akikre felnézhetünk, akiket fel lehetne sorolni… Ám ezek az emberek nem attól váltak hősökké, hogy tökéletesek lettek volna. Korántsem. Tele voltak hibákkal, és ezt a Biblia sem titkolja el. A Szentírás megmutatja a gyenge pillanataikat is. Láthatjuk, ahogy Dávid szemrebbenés nélkül vétkezik, ahogy Jónás megpróbál túljárni a hatalmas Isten eszén, és kijátszani őt. Ismerjük a történetet, hogy Sámson miként gyengül el és inog meg a hitében. Olvashatunk arról, Péter hogyan tagadta meg a mesterét nem is egyszer, és Pál hogyan üldözte Isten fiának követőit…

Egyikük sem volt bűn nélküli, egyikük sem volt kész a feladatra. De Isten azzá tette őket, és így hősökké váltak. Van egy kép, amely nagyon megragadott, és mindig mosolyra késztet. Néhány szuperhős ül egymás mellett, köztük pedig nem más, mint Jézus helyezkedik el. A körülötte ülőknek magyaráz, a feje felett egy szövegbuborékba az van írva: „…és így mentettem meg a világot.” Érdekes, a hősök minden második filmben meg akarják menteni a világot. Azt hiszem, bennünk van a lelkünk mélyén, hogy meg kell menteni a világot, és az is, hogy kellenek nekünk hősök. Saját magunknak kreálunk példaképeket, mert belénk van kódolva, hogy valami nálunk hatalmasabbhoz próbálunk felérni. Meg akarjuk menteni a Földet. Elfelejtjük, hogy Krisztus már megtette…

Az emberiségnek annyi bálványa van, hogy képtelenség megszámolni. Mindenkiért odavagyunk, mindenkit imádunk. Sokszor csak azt az egyetlent nem, akit egyedül kellene. Krisztust. Mert az én példaképem ő. Az a személy, aki úgy szerette a világot, hogy megalázta magát, emberré lett, közöttünk lakott, és az ő drága vérével minden egyes apró bűnömért maradéktalanul megfizetett. Ő, aki tökéletes volt. Ő, aki lehajolt hozzánk és reménységet adott, ő, akihez mindig fordulhatok. Ő, aki még a gúnyos szavak és a brutális erőszak közepette is értünk, bűnös emberekért fohászkodott. Ő, aki azt mondta, hogy szeressem Istent és a felebarátomat úgy, mint magamat. Hozzá akarok hasonlítani. Soha nem válhatok olyanná, mint ő, nem érhetek fel hozzá, és mégis mindennap újra megpróbálom. Érte. Istenért. Magamért. És másokért.

Jézus mindennap velem van lélekben és testben is. Mert tükröződik a gyülekezetem minden egyes tagjának arcáról, amikor beszélgetek velük, amikor egy öleléssel vagy mosollyal, bátorító szavakkal kifejezik szeretetüket.

Ők az én mai példaképeim. Mindnyájan egyenként, és mégis egyszerre, akár egy család. Sokukat amióta élek, ismerem, azóta támogatnak, elfogadnak és példát mutatnak keresztyén emberként. A cselekedeteikben, tiszta szeretetükben Krisztust látom, és amikor bizonyságot tesznek a hitükről, elérzékenyülve gondolok arra, milyen jó lenne olyan őszinte, Istennel élő utat bejárni az életem folyamán, mint amilyet ők is követnek. Hálát adok ezért a családért, és igyekszem nekik visszaadni azt a szeretetet, amelyet Jézustól kaptam általuk.

A bibliai hősöm és a modern példaképeim nem ugyanazon személyek, ám valahogy mégis egyek Istenben…

Lapunk esszépályázatának 3. helyezett írása ifjúsági kategóriában

Szerző: Súskuti Fanni