A kiemelt vers az elhívott őrállót szólítja meg. A mai bibliai szakasz beszél a próféta hallgatóságáról és az üzenet közlőjéről, az Úrról is, de a szöveg középpontjában Isten elhívott embere áll. Ezékiel elhívása (Kr. e. 593) a babiloni fogság kezdeti szakaszát idézi, ekkoriban sem a próféta, sem hallgatósága nem bizakodhatott gyors szabadulásban. Ez a reménytelenség időszaka, idegen földön, érthetetlen beszédű emberek között (5). Sokat szenvedett nép sorsában osztozó embert szólított meg Isten: mi azt tartjuk, ilyenkor rohanni kell a vigasztaló Igével. Isten azonban rácáfol az emberi elképzelésekre. A prófétának először meg kell némulnia (26). Nem vágtathat a lélektől felajzottan, de mégiscsak öncélúan a nép közé, mert ő Isten embere; neki először hallgatnia, figyelnie kell. Meg kell értenie két dolgot: elsőként azt, hogy hallgatósága konok és keményszívű, küldetése ezért felfoghatatlanul nehéz lesz. Másodszor: Isten mindenekelőtt engedelmességet vár el szolgájától. Az Ige világos: Isten embere, először hallgass, az Úrra figyelj, akkor is, ha mindenki tudni véli, hol, mikor, mit kellene tenned! Csak akkor szólj, ha az Úr akar szólni általad, szavaid súlya ehhez legyen fogható! Ragaszkodj a kapott Igéhez!

Lk 11,29–32

503. dicséret

A próféta gyerekesen viselkedett. Ostromosat játszott. Maga elé helyezett egy gondosan előkészített téglát, ez volt a megtámadott város, elhelyezett körülötte játéktábort, játékostromgépeket. Ha kisfiú lett volna, talán a szülei elmosolyodnak: milyen szépen leköti magát! Csakhogy Ezékiel egyrészt már nem volt kisfiú, másrészt folytatta egyre zavarba ejtőbb mozdulatait. Sütőlapot bámult, az oldalán feküdt több mint egy évig, majd negyven napra átfordult a jobb oldalára. Innen-onnan összeszedett maradékból sütött kenyeret evett, vizet alig ivott. Négyszázharminc napon át tartott ez a furcsa játék, míg világossá vált, hogy ezek a megmagyarázhatatlan cselekedetek mély üzenetet hordoznak. A már elhurcolt, Babilóniában, idegen földön élő próféta az otthon maradottak szenvedését, Jeruzsálem újabb ostromát ábrázolta ki. Akik látták, először talán nevettek, aztán fejüket csóválták. Egy idő után mindenki remegve gondolhatott az otthon maradt rokonokra, ismerősökre, a hátrahagyott házakra, kertekre. A próféta tekintetéből kiolvasható lett: a harag kelyhe valóban kitöltetik. Ha felettünk is elborult az ég, eljött az Istenhez fordulás, az újrakezdésbe vetett reménység ideje.

Lk 11,33–36

27. zsoltár

Az előző fejezetben leírt jelképes cselekedeteket Ezékielnek némán kellett végrehajtania. Ha a mozdulatait egyre nagyobb aggodalommal szemlélő társainak nem lett volna nyilvánvaló az üzenet, a próféta szavai – ,ez itt Jeruzsálem" (5) – minden kétséget eloszlattak. Ekkor már ömlött szájából a szó, ahogy felsorolta nemzedékek bűneit. Isten haragja felgerjedt, és áradt megállíthatatlanul; a büntetés a bűn mértékéhez igazodik. Érthetetlenül kemény szavak ezek. Hisz Isten szereti az embert! Igaz ez, nagyjából, de egy kicsit precízebben kell fogalmazni: Isten valóban szereti a bűnét hátrahagyni kész embert, és senkit nem utasít el, aki őszinte bűnbánattal fordul hozzá. Kész megelőlegezni is irgalmát. Így tért be Jézus Zákeus házába sokak megbotránkozására (Lk 19,1–10), és a gazdag fővámszedő a tapasztalt, bár meg nem érdemelt elfogadásra hittel, megváltozott élettel válaszolt. Isten megannyi figyelmeztetést küld napról napra. Hív minket, elfogad érdemtelenül, várja válaszunkat. Ezékiel szavai nyilvánvalóvá teszik: az Úr türelme hosszú, de nem végtelen. Térj meg! Fogadd el Isten hívását még ma, akkor is, ha rettegés költözött szívedbe, és úgy érzed: nincs menekvés! Ma sem késő.

Lk 17,37—54

58. zsoltár

Miért jött rám mindez? Az ember a veszedelem idején így vagy úgy, de ezt kérdezgeti. Magától is, másoktól is. Miért tört ki a háború, miért égett le a házam, miért vesztettem el azt, akit szerettem? A miért után, vérmérséklettől függően, összetörünk vagy szitkozódunk, esetleg váltogatjuk a kettőt – ezzel pedig valójában azt mondjuk ki, nem is igazán vagyunk kíváncsiak a válaszra. Így viselkedtek Ezékiel társai is. Elvesztették házaikat, rokonaikat, fogságba hajtották őket idegen földre, maguk mögött kellett hagyniuk Jeruzsálem hegyeit, és a hosszú menetelés után Babilóniában találták magukat. Szenvedés, gyötrelem, gyász, jajkiáltás, túlélési vágy és sok-sok elsuttogott miért. Isten meghallotta a kérdést, és prófétája által szólt: én hoztam mindezt rátok! Én, az Úr! Valóban tudni akarjátok, miért? Ez a nekünk szóló kérdés is: valóban tudni akarod, miért ér megannyi baj? A válasz: azért, mert Isten igazságos! Nem lehet nemzedékeken át hátat fordítani Istennek, és közben mégiscsak élvezni az Úr ajándékait. Isten, az igazságos Isten, szövetségét kínálja népének. Ő megtartja ígéreteit, és megköveteli bálványaink elvetését. Azt illeti a hódolat, aki az áldást adja. Ilyen egyszerű.

Lk 12, 1-12

566. dícséret

Isten hűtlenné vált népét utoléri a veszedelem. E versek egyrészt azt tisztázzák, hogy Izráel tragikussá váló sorsa nem az országot leigázó nagyhatalom, hanem Isten kezében van. A bukás, a tragikus vég, az elhurcolás nem hibás politikai manőverezésből fakad, és nem is az ellenség túlerejének következménye, hanem Isten döntésén nyugszik. Ő akarja, hogy így legyen. A második, ugyanilyen felfoghatatlan állítás: Isten nem gondolja meg magát, nem kínál menekülőutat. Az ítélet teljes és elsöprő lesz. Az Úr nem fog szánakozni, nem indul irgalomra, végrehajtja, amit eltervezett. A pusztító érvényt szerez Isten döntésének. Azért megrázó ez a két prófétai kijelentés, mert annyira idegen a jól ismert, mindig kegyelmes és feltétel nélkül szerető Isten képétől. Tudatosítsuk magunkban: Isten a javunkra halmoz el bennünket, és mi egyedül neki tartozunk hálával. Naponta élvezzük ajándékait, nem tehetünk úgy, mintha magunk vinnénk sikerre kitűzött céljainkat. Ennél is utálatosabb azonban Isten szemében az a magatartás, amikor az ember valaki másnak mond köszönetet helyette. Ideje rendbe tenni világszemléletünket: Isten az élet minden területén Úr. Ő ad. Ha így fogadjuk szeretetét, nem kell megtapasztalnunk haragját.

Lk 12,13–21

619. dicséret

A próféta látomásban tért vissza a szent városba. Ő maga a Babilonba elhurcolt foglyok közt élte mindennapjait, most mégis Jeruzsálemben volt, ha csak lélekben is. Neki, a papnak, ez az elragadtatás egy álom megvalósulásával ért fel: újra ott járt az Istennek szentelt templom közelében, látta a falakat, tereket. Aztán Ezékiel egy szempillantás alatt megértette, hogy a népét ítélettel sújtó Isten most a büntetés okát akarja feltárni előtte. Bálványt lát (5), aztán ehhez hasonló utálatosságok tömkelegét (10) meg tömjénező előkelőségeket. Egy másik helyen a keleti termékenységkultuszok egyik főszereplőjének, Tammúznak, az alvilágot megjárt istenségnek kultuszába merülő asszonyok alakja bontakozik ki (14), eközben az Úr templomának bejárata előtt a napot imádó férfiak csoportja borul le (16). Ezek a felvillanó képek néma magyarázatul szolgálnak. Van még kérdés? – mintha ennyit közölne Isten a bukásra magyarázatot váró, a próféta előtt ülő vénekkel (1). Van még kérdés? – így szól hozzánk is Isten Igéje. Tudni akarod, miért marad el az áldás? Nézz szét a világban, ahol élsz! Mit látsz? Minden rendben van? Semmi tisztátalanság? Bálványnak, Istentől eltérítő gyalázatosságnak, hitetlenségnek nyoma sincs? Na ugye. Van még kérdés?

Lk 12,22–32

206. dicséret

A fejezet elborzasztó képet fest az Isten parancsára bekövetkező ítéletről. Öregek és fiatalok, gyermekek, asszonyok, mindenki elpusztul. Azaz mégsem mindenki. „Azokhoz, akiken jel van, ne nyúljatok!” (6) – parancsolja az Úr, aki látja az egész országban tomboló bűnt, de azokat is szemmel tartja, akik ebben nem részesek. Ő meglátja a keveseket, a hűségeseket, az örök maradékot. Illés idejében hétezren voltak, akik nem hajoltak meg Baal előtt, bár mindenki más a hamis isten kultuszában égett (1Kir 19,18). Ők mindig jelen voltak, ma is köztünk élnek, és a leggyalázatosabb istentelenség világában is látja őket az Úr. Mi következik ebből? Először: nem vagy egyedül, ha a kevesekkel tartasz. Másodszor: Isten nem engedi elveszni az igazat. Nem a testi vagy a szociális állapot ment meg, az ítélet óráján nem számít, gazdag voltál vagy szegény, szánalomra méltó, beteg, elhagyott, vesztes vagy sikeres. Egy szempont dönt: te is Istent ingerelted, vagy elborzadva sóhajtottál szentségének durva megsértése miatt? Az ítélet Igéje bátorítás: merd vállalni, hogy Istenhez tartozol környezettől, közhangulattól függetlenül! Lehetünk mi a megjelöltek a harag napján.

Lk 12,33–40

624. dicséret